Negyvenötödik nap (2015. 08. 28. Péntek)

Az utolsó hivatalos munkanapom. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt másfél hónap. Tisztán él az emlékezetemben, mit gondoltam, és mit ...

Az utolsó hivatalos munkanapom. El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt másfél hónap. Tisztán él az emlékezetemben, mit gondoltam, és mit éreztem, amikor hazajöttünk a reptérről, és beléptem a házba, majd a szobába, mely lakhelyemül szolgált ezekben a hetekben. Mintha csak tegnap lett volna, de közben tudatában vagyok annak is, mennyi minden történt ez alatt az idő alatt, ami nem történhetett volna meg egy nap alatt. 
Reggel 8 órakor kimentem, vigyorral az arcomon, ugyanis nem volt semmiféle hajnai ébredés, sem tízpercenkénti felriadások. Ahogy bementem a nappaliba és letelepedtem a kanapéra, megkérdeztem Dillan-t, kér-e reggelit, bár már előre tudtam a választ. Igazam is lett, nem kért, azonban mondta, hogy játsszunk UNO-t. Továbbra is jókedvvel helyezkedtem el a padlón, szemben a fotellel, ahol ő ült, és kezdtem nagy szakértelemmel a kártyák keverésébe, majd miután lejátszottunk egy menetet -már nem is figyelem, ki nyer-, mégis kért reggelit, így hát lementem, hogy megcsináljam a félbehajtott nutellás szendvicseket. Ezek után kb. két óra csak úgy elrepült anélkül, hogy bármi érdemlegeset csináltunk volna. Én olvastam, Dillan pedig tabletezett. Közben megjött a szerelő, aki megcsinálta a mosogatógépet. Beinvitáltam a szimpatikus, mosolygós pasit, majd megkínáltam egy pohár vízzel. Erre mondta, hogy megkísérti a szerencséjét, kaphat-e esetleg teát. Mondtam, hogy természetesen, és azonnal el is kezdtem készíteni, majd megérdeklődtem, hogy fekete vagy zöldteát szeretne-e,  amin meglepődött, hogy még választása is van, majd a fekete mellett döntött. Amikor pedig a cukorról és a tejről érdeklődtem, mosolyogva megkérdezte, hogy egyébként is ilyen elbűvölő vagyok-e, vagy a tiszteletére csupán? A bókot hallva -mégis miért csak 40 év feletti néger pasik bókolnak nekem?!- felnevettem, és mondtam, hogy nagyon remélem, hogy egyébként is ilyen vagyok, de azért veheti személyes megtiszteltetésnek is. Aztán, mikor elkészült a tea, magára hagytam a férfit, és nem hagytam nyugton Dillant. Közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon -amin úgy néz ki, fejlesztenem kell, ugyanis ellentmondott a kölök-, hogy most már ideje megcsinálni a leckét. Nem nagyon akaródzott neki, mondta, hogy "Menjek el" (Go away!), mire teljesen nyugodtan azt válaszoltam, hogy majd hétfőn elmegyek, addig viszont nem szabadul tőlem. Erre felnézett rám, és megkérdezte, hogy ugye tudom, hogy nem úgy értette, mire megnyugtattam, hogy persze, hogy tudom. És ez után olyat mondott, amit nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtek. Közölte, hogy ha elmegyek, olyan üres lesz minden. Én erre mondtam, hogy de majd kezdődik a suli, ahol a barátai elterelik a figyelmét, észre se veszi majd, hogy már nem vagyok itt, mire mondta, hogy a barátai unalmasak, én meg nem vagyok az. Ezen nem bírtam ki, el kellett mosolyodnom, főleg azok után, hogy pont tegnap közölte, hogy csak Max-nek jár a győzelem-seggrázás, mert neki a kedvére akar tenni, ahogy nekem is az első két hétben, de mostanra már nem próbálkozik, unatkozzunk csak. Erre mondtam, hogy csak azért mondja, mert senki nem fogja majd felállítani a Ker Plunkot, a Game of Life-ot, meg a Monopoly-t, mire a fejét rázva mondta, hogy nem is fog vele senki játszani, és akkor legszívesebben megöleltem volna, de persze nem díjazta volna. Aztán megfogtam a lábait, és játszottam velük, mozgattam őket, gyerekdalokat énekelve, míg ő tabletezett, meg vihogott. Aztán, mikor nem mozdult, hogy indul tanulni, aprókat rántva rajta lehúztam a fotelból. Ez nagyon tetszett neki, többször is visszamászott azt kiabálva, hogy "Újra!". Ezzel elvoltunk egy darabig, míg végül megacéloztam magam, és mondtam, hogy most aztán nincs vita, meg kell írnia a házit, mielőtt Max megérkezik. Persze egy utolsó próbálkozás gyanánt elfutott előlem és a baseball ütőt szorongatva jött vissza, de letepertem, a kanapén az ölébe ültem úgy, hogy sikerült félig átölelnem anélkül, hogy hisztizett volna miatta, és elvettem tőle az ütőt. Miután még egy utolsó próbálkozás gyanánt rám támadt ismét a baseball ütővel úgy, hogy folyamatosan csapásokat mért rám, amiket én gond -de nem fájdalom- nélkül kivédtem (kérdezgette, hogy mégis hogy vagyok ilyen erős?! Az anyukája még csak gondolni sem tud arra, hogy felemelje, én meg mindenféle erőlködés nélkül cipelgetem ide-oda meg emelgetem, valószínűleg még az apukájánál is erősebb vagyok, ő ezt nem érti. Erre csak az volt a válaszom, hogy két fiútesóval nőttem fel, akik megedzettek ilyen téren, plusz a családi birkózások is segítettek. Azzal pedig már tisztában volt, hogy a családom egyik tagja sem vékony csontozatáról ismert, így megértette a dolgot), feladta, és hozzáfogott a házijához, de amekkora mákom volt, persze, hogy Max pont ekkor csöngetett a bejárati ajtón. Lementem, hogy beengedjem, majd mire felértem, már játszottak. Volna, ugyanis, mikor Dillan hozzáfogott a tanuláshoz, észrevétlenül elcsórtam a tabletjét a lenémított TV távirányítójával együtt, és elrejtettem a szobámban. Bőszen kereste, de nem találta az áhított iPad-et, és mivel nem hülye, gyanút fogva rohant a szobámba megkeresni. Míg kutakodott, kivettem a párnám alól a két tárgyat, és a magasba emeltem, ahol nem tudta megkaparintani. Egy jó tíz percig próbálkozott, de semmi nem vált be, nem tudta megszerezni. Közöltem vele, hogy abban a pillanatban odaadom neki, és játszhatnak, amint felöltözik. Tudta, hogy betartom a szavam, így elgondolkodott a dolgon, de Max miatt még tette az agyát egy kicsit. Felsietett a lépcső harmadik fokára, átmászott a korláton, és onnan ugrott a nyakamba, de persze így sem sikerült megszereznie. Aztán végül látva, hogy esélye sincs, felment, hogy átöltözzön, ami után szerencsém volt egy használt pizsigatya szaglászáshoz, ugyanis ahogy felnéztem, a képembe dobta a pizsinaciját. Persze két fiútesóval nőttem fel, így annyira nem rendített meg a dolog, csak beleraktam a szennyesládába az említett ruhadarabot, és odaadtam Dillan-nek a tabletet, így legszeretettebb tevékenységüknek szentelhették figyelmüket. Hagytam őket egy ideig, úgy másfél órán át, majd elkészítettem az ebédet. Nagyon büszke voltam magamra, hogy most tényleg én készítettem, még akkor is, ha csak a tegnapi rizst melegítettem fel, uborkát vágtam fel és csirkefalatokat tettem a sütőbe, majd ezeket szépen elrendeztem a tányérokon. Igazi chef voltam, legalábbis én úgy éreztem. Aztán, mikor a srácok enni kezdtek, elmentem mosdóba, mert reggel óta nem voltam, de nem tudtam bent ülni egy percnél tovább, ugyanis a nevemen szólítgattak. Érdeklődtem, hogy mi a helyzet, miután közölték, hogy elfelejtettem vajat rakni a rizsre. Erre kikerekedett a szemem, hogy micsodát? Ezek után olyan szerencsém volt, hogy megmutatták. sima margarint raktak a rizsre kenőkéssel, majd bedobták -pontosabban bedobatták velem- a mikróba, így amikor kivettem, olvadt vaj csorgott a rizsszemeken. Elképesztően undorító volt, a szagától meg egyenesen felfordult a gyomrom, de hát ők eszik, ő tudják, amíg nekem nem kell, addig nem zaklatja fel a lelkivilágomat a dolog különösebben. Ebéd után, mivel nagyon szép volt az idő, javasoltam, hogy menjünk ki. Belementek a fiúk, aminek nagyon örültem, de úgy tűnik, elhamarkodottan, ugyanis hozzátették, hogy nem sokára. Végül rávettem őket, hogy játsszunk egy UNO menetet, amit végül Max nyert, majd, miután már kiosztottam a következő menethez a lapokat, felvetették, hogy most már kimehetnénk. Persze nem volt ellenvetésem, mondtam, hogy induljunk! Először passzolgattunk a parkban egy labdával, aztán kidobósoztunk, de mivel csupán egyszer találtak el a kb. 20-ból, feladták, és mondták, hogy menjünk inkább a játszótérre. Nekem pedig ez is megfelelt, így elkergettem őket odáig, ahol csupán negyed órát játszhattunk kb., majd bementünk egy gyors pisiszünetre, aztán vissza. Aztán kezdetét vette a vadászat, vagyis az IT. Fogalmam sem volt róla, mit takar ez a név, de végül megtudtam, hogy fogócska. Ezt játszottuk vagy másfél órán át,de nagyon sajnáltam Max-et, mert amikor ő volt a fogó, akkor sokáig ő volt, mert nem tudta elkapni egyikünket sem. Bennem meg ugye felébredt az empátia, és többször is volt, hogy -remélhetőleg feltűnésmentesen- elkapattam magam, majd Dillan után mentem. Egyszer, mikor Max volt a fogó, Dillan odajött hozzám, és tök kedvesen mondta, hogy látom-e a kutyát a parkban. Én meg tiszta paranoiás lévén bólogattam, meg mondtam, hogy persze, de közben csalást sejtettem a dologban, és tekintve, hogy mindig szövetkeznek ellenem, nem is lehet hibáztatni a dolog miatt. Mikor közöltem Dillan-nel, hogy gyanúsan kedves velem, felháborodva nézett rám, hogy mégis hogy képzelek ilyet róla, ő csak gondolta, hogy érdekelne. És tényleg úgy volt, nem kapott el, nem csalt csapdába, úgyhogy örültem a dolognak :D Egy másik alkalommal fent álltunk a baba mászókán, vártuk, hogy Max mikor kap el minket, amikor, miután lepacsiztunk, átdobtam a karom a vállán, kérdezve tőle, hogy "Mizu?", ő pedig rám nézett, és mivel nem érte fel a vállam, az alkaromon dobta át a kezét, mondván, "Semmi nincs.". Majd amikor Max feljött a mászókára, engem használt védőpajzsnak a kis áruló. :D Egy pillanatra szembeálltunk egymással, mire felemelte a kezét, és az orromhoz emelte a hónalját azt kiabálva, hogy "Pusztulj!", de mikor meg sem rezdültem, megrökönyödve nézett rám, magyarázatot várva. Ekkor közöltem vele, hogy "Drágám, az enyémnél nem lehet rosszabb, azt meg már megszoktam, szóval... De azért szép próbálkozás volt." :D Milyen képet alkotok a fejében a nőkről... xd Hát na. Aztán, mivel nem volt nálam telefon, odamentem egy, a padon ücsörgő kínai nőhöz, aki a telefonját szorongatta. Kedvesen megszólítottam, és kérdeztem, hogy meg tudná-e mondani, hány óra van. Láttam rajta, hogy nem érti, mit szeretnék, így elkezdtem ütögetni a csuklómat, mint amikor valaki az óráját ütögeti jelezve, "Telik az idő", de még mindig nem értette, de sejtette, hogy valami a telefonjával kapcsolatban. Kilépett a facebook-ból, felém tartotta a telefont, én pedig megkerestem rajta az időt, ami igazolta sejtésem, miszerint másfél órjája vagyunk kint, majd megköszöntem, szép napot kívántam -és csak reméltem, hogy a kedves mosolyomból tud következtetni a nő, hogy nem melegebb tájakra küldtem-, majd visszatértem a srácokhoz. Ezek után még játszottunk egy kicsit, majd pihenésképpen én a szürke forgócuccban ültem, a srácok meg a zöld szöcskén. Figyeltem a csöppségeket, ahogy futkároznak -volt egy bongyor kislány, maximum két éves lehetett, aki folyamatosan rám vigyorgott, nekem meg persze úgy kellett összekanalaznom magam a szürke forgócuccról, mivel elolvadtam. Aztán kérdezték a srácok, hogy miért nem játszunk tovább, én meg mondtam, hogy felőlem játszhatnak, de nekem pihennem kell, csak pár perc. Erre elkezdtek hisztizni, hogy mert nem vagyok fitt, mire én mondtam, hogy az vagyok -többé kevésbé... inkább kevésbé-, csak utálok futni. Aztán mondták, hogy csak azért, mert nem csinálok semmit. Erre mondtam, hogy miből gondolják, hogy nem, mire Dillan rávágta, hogy két hónapja együtt lakunk, az edzőterem negyed órányi sétára van, és kétszer voltam. Erre közöltem, hogy utálom az edzőtermeket, van más sport is, amit azon kívül lehet űzni, plusz két hónapja lakunk együtt, nekem meg volt előtte 19 évem. Erre megkérdezték, hogy és mégis mit csináltam akkor? Erre mondtam, hogy sokmindent! De aztán rádöbbentem, hogy a táncon kívül semmi érdemleges sportolást nem tudok felmutatni, mert aktív vagyok ugyan, de bármennyire is jóindulatúan szemléljük a dolgokat, az énekkar sehogyan sem tekinthető sportnak. Akkor sem, ha többen is énekeltem. Így végül csak a táncot hoztam fel, mire simán a képembe röhögtek, hogy a tánc nem megerőltető. Én mondtam, hogy ó, nem is sejtik, mennyire az, mire Dillan elkezdett "disco táncolni", vagyis csárdásozott egy adagot, miközben furán lóbálta a karjait, erre pedig mondtam, hogy hát, én nem így táncoltam. Ezek után áttértek a balettra, és borzasztó piruetteket mutattak be felemelt, a fejük fölött összeérintett kezeikkel. Miután elmagyaráztam nekik, hogy fogalmuk sincs róla, mennyi kínnal jár a balett, kinevettek, mondván, kislányoknak való butaság, de mikor közöltem velük, hogy "Hát, nem is tudom, azért amikor egy lábujjuk hegyén tartják meg az egész testsúlyukat, az egész fájdalmas tud lenni, még sok-sok gyakorlással is", próbálkoztak a dologgal. Végül úgy döntöttem, felesleges 10 éves fiúkkal vitázni a balett fájdalmairól és arról, hogy pont az teszi olyan gyönyörűvé, valamint, hogy a tánc igenis kicseszett fárasztó tud lenni, nem csak a tenisz tekinthető sportnak. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy a fejükhöz vágom, hogy "Hát igen, lehet, hogy én nem jártam heti kétszer teniszre, krikettre meg heti háromszor úszásra, valamint nem egész napos táborokban töltöm a nyár minden napját, de nekem legalább volt rendes gyerekkorom", de természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan ki is mondjam, plusz el is szégyelltem magam, hiszen én nem gondolok ilyeneket, egyszerűen nem ilyen vagyok. 
Aztán még egy kis játék után visszamentünk a házba. Útközben azonban összefutottunk azzal a nagyon puha kutyussal, akit a businessman sétáltat mindig öltönyben. Most is odajött hozzám, megnyalogatta a lábfejemet, én pedig nagyon megsimiztem, mikor egy másik fehér, puha kutyus is odajött hozzám, és játékosan harapdálni kezdte a kezemet, ami nagyon csikis volt. A srácokat is invitáltam, hogy simogassák meg a kutyákat, nagyon puhák, de végül csak távolabbról szemlélődtek. Miután a kutyák kijátszották magukat, visszavonulót fújtak a gazdáikhoz, mi pedig folytattuk utunkat. Itthon felállítottam a Ker Plunk-ot, majd fél óra várakozás után végül játszottunk egy menetet, de egyébként nem lehetett elmozdítani őket a tabletek elől, de már nem is próbálkoztam. Aztán 5-kor megérkezett az anyuka, vele beszélgettünk, majd helyet foglaltam az asztalomnál, és olvastam. Mikor negyed 7-kor szólt az anyuka, kimentem, és mondta, hogy ők elmennek úszásra, figyelnék-e Max-re, mire mondtam, hogy természetesen. Elköszöntek egymástól a srácok, majd az Attygale család elindult Dillan úszóedzésére. Megkérdeztem Max-től, hogy szeretne-e játszani, vagy inkább tabletezik, és most az utóbbi verziót választotta, így letelepedtem az ebook olvasómmal a fotelba, és ott olvastam, míg meg nem jött Max anyukája -akinek a nevét ma megtudtam, de megint elfelejtettem...-. Vele megint beszélgettünk picit, legnagyobb csalódásomra nem jött Jorja, így már nem is fogunk találkozni. Mikor lejött Max, mondta az anyja, hogy köszönje meg -ez valahogy kimegy a gyerekek fejéből :D-, így hát engedelmesen megköszönte, hogy itt lehetett, mire mosolyogva mondtam, hogy számomra volt öröm. Ekkor az anyuka javasolta, hogy esetleg egy ölelést? Erre Max szemét a padlóra szegezve rázta a fejét, én meg csak nevettem, aztán az adtunk egymásnak puszit az anyukával, majd még az ajtóban állva mondtam, hogy puszilom Jorjá-t is, mire mondta az anyuka, hogy mióta találkoztunk, csak rólam áradozik, és hogy milyen kár, hogy már nem találkozunk, de átadja az üzenetemet. Aztán egyedül maradtam, így kihasználva az üres házat, megfürödtem, majd olvastam. Aztán 8-kor megjött a család, hoztak pizzát is, ami valami isteni volt, ugyanis azon túl, hogy szalámis-sajtos-csirkés volt, a széle is nagyon ízlett. Általában a szélét nem eszem meg, mert nagyon kemény, és úgy nem szeretem, de ennek a pizzának a szélének a közepében még volt valamilyen hagymás sajt, ráadásul puha is volt, így megettem, eszembe sem jutott, hogy esetleg otthagyjam. Három szelettel tudtam csak legyűrni valamiért -máskor egy egész pizzát is gond nélkül magamba tömök-, amit leöblítettem vagy fél üveg ásványvízzel. Megköszöntem a vacsorát és feljöttem, mikor felszólt Terri, hogy hagytak nekem egy fánkot is, de már a gondolatától is rosszul lettem, annyira tele voltam. De aztán, mikor lementem megtölteni az üvegemet végül megettem, és bár finom volt, annyira nem volt kívánatos. Mármint a tetején oreo morzsák voltak és tényleg isteni volt, abban a pillanatban túl édes volt, de azért megköszöntem azt is, mielőtt ismét feljöttem.
Jaaaa, és megkérdeztem Patit, aki eljön velem a szeptember 25-27-ig tartó Slam Poetry bajnokság előválogatóra az Ankertbe. Alig várom *-*

Holnap pedig 9-kor bemegyek az Oxford street-re egy utolsó, nagy bevásárlásra, majd a délutánt a Dillan szobájában lévő polcok rendezgetésével és biciklizéssel töltjük. Vasárnap pedig még nem tudom, mit fogok csinálni, de kitalálok valamit. Esélyesen vagy Dillan-nel leszek, vagy a Shaul gyerekekkel.

You Might Also Like

0 megjegyzés

Flickr Images