Húúúúú. Nagyon jó nap, azt kell, hogy mondjam. Az utolsó hétvége. Ilyenkor tavaly is vegyes érzelmek keringtek bennem, ez mostanra sem változott meg, és azt hiszem, soha nem is fog. Az, hogy hazamegyek, az én döntésem volt, nekem kell megbirkóznom a helyzettel. Már rengetegszer kellett elbúcsúzkodnom, és valahogy még nem sikerült megszoknom a gyomromat szorító érzést, ami ilyenkor minden alkalommal elfog. És nem is vagyok benne biztos, hogy meg kéne. Az érzés csak ideiglenes, míg le nem foglalom magam valami mással így meggátolva, hogy a búcsú pillanataira gondoljak. Elárulom, ez jó taktika, de csak a következő búcsúig tart ki.

Reggel 8-kor keltem, felöltöztem, megcsináltam a hajam, tettem egy csöpp sminket az arcomra, majd kimerészkedtem. Köszöntem a család minden tagjának, majd, mivel a szombati palacsinta még nem volt kész, visszajöttem a szobámba, és White Collar-t néztem. Aztán, mikor megint lementem, senki nem volt odalent, azonban, miközben megkentem a palacsintákat hallottam, ahogy az anyuka eleinte kedvesen kéri Dillan-t, hogy tegye félre a tabletet, és tanuljon -kedden van a végső vizsgája-. Másodszor is megkérte, ismét szépen. Harmadszor azonban már felemelte a hangját, hogy tűnés felfele házit írni, azt hiszi, ez csak egy hülye vicc? Erre Dillan felment, és azt hittem, vége is a vitának. De nem volt. Távolról sem, még csak akkor kezdődött. Mióta itt vagyok, veszekedtek már párszor, de ilyet még nem hallottam tőlük. Elég durva volt. Dillan már sírva kiabálta, hogy hagyják békén, és bár az anyuka üvöltött, hallatszott a hangján, hogy a sírás határán van. Végül, mikor lejött, a kezében tartott pár papírfecnit, amikben felismertem a korábban Dillan falán, az íróasztala fölött látott két képet, ami az anyai szeretetről szólt. Terri szinte tajtékzott, úgy mesélte, hogy Dillan letépte a falról ezeket, aztán a családi fotót is lesöpörte az ablakpárkányról. Egyetértettem vele, hogy ez azért nem volt szép, de Dillan álláspontját is megérettem. Végül nem foglaltam igazán állást egyik oldal mellett sem, és lassan kiléptem a házból. A vonaton olvastam, így pedig gyorsan telt az idő. A St. Pancras-nál átszálltam a metróra, és elbóvliztam a Leicester Square-hez. Felfelé indultam a Tottenham Court Road felé, mert az volt az általam ismert biztos pont, tudtam, hogy az az Oxford Street vége -nem teljesen, de a további részeken még nem jártam-. És milyen jól tettem! Ahogy sétáltam, megláttam egy nagy nyalókát kirakva egy bolt mellett, ahová be is mentem. A sejtésem beigazolódott, találtam Harry Potteres Bagoly Berti féle mindenízű drazsét, de az drágább volt, mint amit rá szerettem volna szánni, így inkább Jelly Belly Bean Boozled-et vettem, ami tulajdonképpen ugyanaz, csak olcsóbb. Ugyanúgy van benne hányás és koszos zokni ízű drazsé, ahogy van barackos és mentás is. Alig várom, hogy kipróbáljam! Ahogy ámulva nézelődtem, megszólított az eladó, hogy tud-e segíteni valamiben, de végül megráztam a fejemet, és a pultra tettem a két kis dobozt, valamint vigyorogva megdicsértem az üzletet, ami tényleg nagyon-nagyon elnyerte a tetszésemet. Mielőtt kifizettem volna az árut, kérdezte a bácsi, hogy kérek-e még valamit, de mondtam, hogy nem, köszönöm. Ekkor benyúlt a pult alá, és kesztyűvel kivett egy gumicukrot, majd átnyújtatta. Örömmel vettem el, és hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, készíthetek-e pár képet. Erre vigyorogva bólintott, és mondta, hogy "Csak akkor, ha vele kezdem." .Ennél jobb választ nem is adhatott volna, azonnal készült a selfie, aztán sok-sok kép a lenyűgöző boltról, ami tényleg visszarepített az időben. Találtam több doboz twinkies-t is, ami Letti különleges kérése volt, de nagyon drága volt eg dobozzal, így megkérdeztem az eladót, hogy kapható-e egyesével is. Mondta, hogy igen, és a mögöttem lévő polcra mutatott, ahol valóban ott voltak. Levettem kettőt a polcról, majd miután lekaptam a bácsit munka közben -örömmel pózolt- beálltam a sorba. Amikor a bácsi egy kislányt és az anyukáját szolgálta ki, megkínálta őket is cukorral -másfajtával, mint amivel engem-, de visszautasították, ekkor pedig felém fordult. Boldogan vettem el az édességet, és hatalmas vigyorral az arcomon majszoltam. Ezek után kifizettem a twinkies-eket, és miután a bácsi a lelkemre kötötte, hogy töltsem fel a képeket a weboldalukra, valamint, hogy amint ismét erre járok, mindenképp nézzek be, kiléptem az utcára. Kívülről is készítettem pár képet a boltról, majd jókedvűen indultam tovább. Ahogy haladtam az Oxford street felé több könyvesboltot és antikváriumot is láttam, de tudtam, hogy ha bármelyikbe bemegyek, elgyengülök, és vásárolni kezdek. Végül nem bírtam megálljt parancsolni magamnak, és besétáltam a Foyles-ba, ami bár közel sem olyan jó, mint a Waterstones, de a rengeteg gyönyörűséges könyv mellett tele van íróeszközökkel, noteszokkal, könyvjelzőkkel, táskákkal, csiptetős mappákkal és így tovább. Szóval csupa olyasmivel, amit imádnék a birtokomban tudni csak azért, hogy elmondhassam, van ilyenem, és minden baromságra használjam. Szóval váá *-* De végül megembereltem magam és anélkül jöttem ki a boltból -durva fél óra elteltével, ami természetesen 10 percnek sem hatott-, hogy bármit vettem volna. Végül elértem az Oxford street-et, ahol először a Pirmark-ba mentem be. Ott is eltöltöttem legalább 20-25 percet, ha nem többet, de beszereztem 100 nagyon jó minőségű hajgumit csupán 2 fontért, egy fekete toppot, meg anyunak egy nadrágot -és bánom, de magamnak nem vettem-. De nagyon sokat nézelődtem, baromi jó felsők voltak megint, de a fiúrészlegen is szétnéztem, hátha találok Bencének valamit. Végül találtam, de nem tudtam, hogy áll a szuperhősökkel, így nem mertem bevállalni, és bár apának is kinéztem egy baromi jó UK zászlós bebújós pulcsit, kétlem, hogy az életben valaha is felvette volna, úgyhogy nem vettem meg. De láttam több kezeslábast is. Az egyik Chewbacca-s volt, a másik pedig minionos. Mármint teljesen. A kezei sárgák voltak, a többi rész egyenruha, és a kapucnin ott virított egy minion feje. Nagyon tetszett! *-*

Miután kijöttem a Primark-ból szuveníresről szuveníresre jártam, de végül mindenkinek beszereztem, amit akartam. Egy kalap kivételével. Nagyon örültem, hogy megtaláltam, hogy barna, amilyet Valter szeretett volna és, hogy van az ő méretében. Mikor megkérdeztem az árát, közölték, hogy 45 font, mire elszontyolodtam, nem volt annyim azok után, hogy mindenkinek megvettem mindent.Mentem a következőbe, hátha ott lesz. Hát, volt, és rám is szállt az egyik eladó.... Egyedül ezért utálom a szuveníres árusokat. Mert annyira rámenősek, hogy borzasztó kellemetlenül érzem magam a jelenlétükben. Flörtölt velem meg minden -mondanom sem kell, 35 év körül lehetett a pasas...-, és mondta, hogy olcsóbban is odaadja a kalapot. Ennek örültem, de hiába adta volna 20 fontért, ami kevesebb, mint az eredeti ár fele, már annyim sem volt, így végül nem köttetett üzlet. Borzasztó lelkiismeret furdalással indultam el visszafelé, ugyanis már 1 óra is elmúlt. Ostoroztam magam, hiszen nagyon jó 20. szülinapi ajándék lett volna Valternak, imádta volna, én meg hülye voltam, mert azt kellett volna először megvenni, és ahhoz igazítani a többi ajándékot. De visszacsinálni nem lehetett, és bár nagyon nyomott voltam, igyekeztem nem megfeledkezni a tényről, hogy még mindig a gyönyörű Londonban vagyok. Nézelődtem, rámosolyogtam a szembejövő emberekre, úgy haladtam visszafelé a Charring Cross Road-on a megálló felé. Elhaladtam a Hardys mellett, de bármennyire nagy volt a kísértés, nem mentem be. A metróval visszautaztam a King's Cross, St. Pancras állomásig, ott pedig beszaladtam a Starbucks-ba remélve, egy kávé felvidít. Persze nem, de a kislány, akivel találkoztam, míg vártam a kávémra, igen. Nagyon tüneményes kislány volt, olyan egy év körül lehetett. Ahogy meglátott, rám mosolygott, úgy majszolta a banánt, amit az apukája tartott elé. Visszamosolyogtam és integettem neki, mire fültől fülig vigyorral a képén integetett vissza. Erre már az apukája is hátrafordult és rám mosolygott, majd minden figyelmét ismét a lányának szentelte. Nem tudtam levenni a szemem a kislányról, annyira szép volt, sütött belőle a szeretet. Rábandzsítottam, amit imádott, ha lehetséges, még szélesebben mosolygott. Végül megkaptam a kávémat, és indulnom kellett, de még egyszer visszafordultam integetni a csöppségnek, aki kikerekedett szemmel figyelte, ahogy távolodom, de azért integetett egyet utoljára. 

Aztán vonatra szálltam, amikor megjött -most a megfelelőre! :D-, és elindultam hazafelé. Itthon kipakoltam a szerzeményeket, majd pont, mikor anyuval skype-olni akartunk, Dillan megállt az ajtómban, és UNO-zni invitált. Ez meglepett, mert hétvégente nem nagyon játszottunk egymással, ő a szüleivel volt, én meg a szobámban olvastam, sorozatoztam. De persze nem mondtam nemet, megírtam anyunak, hogy lejátszok egy menetet, aztán jövök. Játszottunk is, de már nem tudom, ki nyert. Aztán, amikor bejöttem volna, hogy majd beszélek anyuval, felmondott a gépem, így kénytelen voltam újraindítani. Ekkor persze vagy egy órán át frissített, mire végre bekapcsolt, de jól telt az idő. Ugyanis Dillan megengedte, hogy felvegyem videóra a zongoradarabokat, aminek rettentően örültem. Nagyon édes volt, sokszor elrontotta, és olyankor mondta, hogy "Újrakezdhetjük?". 

Aztán végre sikerült kapcsolatot létesíteni a tengeren túli világgal. Jót beszélgettünk, de végül apának már az agyára mentünk, így elköszöntünk mondván, holnapután találkozunk. Ekkor jött Rosie, a magántanár, így sorozatot néztem, és büszkén nézegettem az ajándékokat. Mikor két óra múlva elment, Terrivel kivittük Dillan-t biciklizni. Nagyon büszke voltam rá, magától elindult!! Ő is büszke volt, ugyanis több kört is ment, és egyszer elviharzott mellettem azt kiabálva, hogy "Már nincs szükségem rád! Nézd!" :D Nem sokáig voltunk kint, félő volt, hogy esni kezd. Miután bejöttünk, nekifogtunk Dillan szobájának rendberakásához. Leszedtük a könyveket a polcokról, meg a kacatokat, Dillan pedig válogatott, mi kell, és mi nem. Azt hittem, megáll a szívem, mikor egy csomó könyvet kidobatott -csak eltettük őket a garázsba- mondván, "Egyszer már olvasta őket, még egyszer úgysem fogja.". Majdnem elsírtam magam, de komolyan. Miután ezzel megvoltunk, bevonultunk a nappaliba, ugyanis kezdődött az X Factor. Annyira menő volt angol tv-n nézni rendesen, és nem az interneten keresztül, hogy nagyon. 

Ezek után pedig bejöttem a szobámba, és lassan elaludtam tudván, ez az utolsó előtti éjszakám.

Képek/Videók a mai napról