Az utolsó nap Londonban. Ma nem éreztem az ilyenkor szokásos szorító érzést a gyomromban, csupán szomorúságot, de ez is teljesen normális. Viszont egész nap azon igyekeztem, hogy ne rontsa el ez a hangulat az utolsó napomat, amiben a Shaul gyerekek hatalmas szerepet játszottak.

Reggel 8-kor keltem, hogy befejezzem a tegnapi bejegyzést, majd felöltöztem, megcsináltam a hajam, szóval elkészültem. A család épp indult az edzőterembe, így elköszöntünk, majd megettem három szelet kenyeret és két pohár vizet ittam hozzá, hogy kitartson egy darabig, aztán háromnegyed 10 körül elindultam itthonról. Ahogy a megállóhoz érem, megkérdeztem az egyik alkalmazottat, hogy ha Finchley-be szeretnék eljutni, akkor jól láttam-e a metrótérképen, hogy el tudok menni vonattal Mill Hill-be (egy megálló), onnan pedig metróval Finchley-be. Bólogatott, meg mondta, hogy igen, ez a legegyszerűbb mód. Úgyhogy felszálltam a következő vonatra, elbóvliztam Mill Hill-be, ahol terv szerint leszálltam, de mivel nem találtam a metrómegállót, megkérdeztem két nőt, hogy mi a helyzet. Közölték, hogy nincs metrómegálló, csak a kerület túlvégében, szálljak fel a 114-es buszra, menjek el vele Valamilyen Oak-ba, ott szálljak át egy másikra, menjek be Kentish Town-ba -a belvárosba-, ott pedig az északi metróvonalra felszállva menjek el Finchley-be. Namármost, csak hogy tudassam, a B terv az volt, hogy a vonattal bemegyek a King's Cross St. Pancras-ra, ott felszállok az északi vonalra, és elmegyek Finchley-be, de a térképen úgy tűnt, egy megálló vonattal, egy megálló metróval, ezért választottam ezt. Hát, rosszul tettem. Megköszöntem a segítséget, de ahelyett, hogy buszra szálltam volna, tettem még egy kis pénzt az Oyteremre, majd megvártam a következő vonatot, ami persze fél órával később jött, mert az azt megelőzőt törölték. Ekkor már éreztem, hogy ez nem az én napom, de mikor hagytam én, hogy ez elrontsa a kedvem és az előttem álló órákat? Jött is a vonat, ami elvitt a St. Pancras-ra, ahol már a megszokott útvonalat követve siettem a metrólejárat felé, de muszáj voltam megállni -terveim szerint pár percre, amiből végül 20 perc lett-. Tudni kell, hogy a St. Pancras-nál van egy nagy folyosó, ahol lehet várakozni. Itt vannak mini éttermek, bárok, kávézók, boltok, ahol elüthetik az idejüket a várakozók. Két lift van ezen a folyosószerűségen, és mindkét lift hátuljánál van egy-egy zongora. Arra az esetre, ha valaki kedvet kapna a dologhoz. És eddig akárhányszor mentem, mindkét zongora foglalt volt minden alkalommal. Most a metrómegálló előtti zongoránál álltam meg, és hallgattam egy fiút, aki fantasztikusan játszott. Aztán elkezdtem venni, amitől ideges lett, remegett a keze, és többször elrontotta a darabokat, és amikor megtapsoltam -csak szolidan-, csak felém fordulva rázta a fejét jelezve, hogy nem így terezte játszani. Mint mondtam, 20 percre leragadtam, annyira magával ragadó volt, ahogy játszott, és amit. Az egész olyan volt, mint egy kis nyugalomsziget az állandó rohanásban. Szó szerint. Volt egy pillanat, ami nagyon tetszett. Épp Adele-től játszotta a Make you feel my love-ot (felismertem, az egyik kedvenc dalom-, amikor egy másik srác csak úgy random mögé lopózott, és egy oktávval feljebb kezdte el játszani jobb kézzel ugyanazt, amit a srác. Aki persze meglepődötten pillantott fel a fiúra, de egy pillanatra sem állt meg a keze, úgy játszottak együtt. Elképesztő volt!

Aztán végül tovább kellett indulnom, mert már így is késésben voltam. Felszálltam az északi vonalra

és elmentem East Finchley-ig, de mivel nem voltam biztos benne, hogy melyiknél kellene leszállnom, itt szálltam le. Rosszul tettem, eggyel tovább kellett volna mennem. Addigra már mindegy volt, megvártam a következőt, ami szerencsémre egy perccel később érkezett. Azzal mentem még egy megállót, majd -immár a helyes megállónál- leszálltam, és elindultam az ismerős úton a Windermere Avenue-ra. Mikor pontosan egy órás késéssel becsöngettem, Sam pedig beengedett, az első, akit megláttam, Jude volt. Aki rohant felém, én pedig reflexből leguggoltam, így a nyakam köré tudta fonni a karjait és úgy ölelni, én pedig agyonpuszilgatni. Nagyon édes volt, percekig nem engedett el. Aztán Honor is bekerült a látóterembe, és ez alkalommal ő is felismert. Őt nem öleltem meg, mert nem engedte volna, de kimentünk játszani, ugyanis Jude-nak feladatot kellett csinálni -szerintem ilyen energialevezetés vagy micsoda lehetett-. Egy pasival birkóztak meg ilyenek, vagy fél órán keresztül. Addig Honor-val a kertben hintáztunk, minden alkalommal, amikor meglöktem kiadtam egy "Bup/Bip" hangot, amin nagyon jót nevetett, meg ebédeltünk is, mármint ő. A hintázásnál pedig meg kellett löknöm egyszer, aztán mondta, hogy elég, tudja egyedül lökni magát, figyeljek. És tényleg! Bár inkább csak amolyan előre-hátra rángatózás volt, életben tartotta a hintát, működött :D Aztán Jude is csatlakozott, hármasban trambulinoztunk, hintáztunk és a többi. Jude többször is megütött, Honorról nem is beszélve, de főleg az anyuka kezelte a durvább helyzeteket, ami meglepett az után, tavaly mennyire idegbajosan viselkedett és kiabált. Most is kiabált, de már nem úgy, mint korábban. A következetlensége -igen, van ilyen szó. Azt jelenti, nem következetes- viszont megmaradt...

Voltunk kint a parkban is Jude-dal, aki biciklivel jött, ott pedig úgy fél óra után összefutottunk az ikrekkel, akik az anyukával jöttek ki. Volt ott egy kisfiú, aki kismotorral közlekedett, jobban mondva száguldozott, Luca pedig félt tőle, mondta, hogy hozzam a biciklijét, a másik kezemmel pedig fogjam meg a kezét. Behaltam neki :D Főleg, amikor mondta, hogy szólnunk kéne a fiúnak, hogy hagyja abba. Persze mondtam neki, hogy neki is ugyanannyi joga van itt játszani, mint neki, de hajthatatlan maradt, és amikor legközelebb összefutottunk a fiúval, Luca szólt Honor-nak, hogy mondja meg a kisfiúnak, hogy álljon le. Honor viszont hezitált, ekkor pedig Luca bevetette magát, odament a kisfiúhoz, és míg a kezével nagyban gesztikulált, magyarázta neki, hogy nem szeretné, ha itt lenne. Nagyon édes volt :D

Aztán visszamentünk a házba,ott még játszottunk egy picit, majd haza kellett indulnom. Miután elköszöntünk és bezártam magam mögött az ajtót, még egyszer visszanéztem, és láttam, ahogy Honor az alsó ajtóablakon kukucskál kifelé és integet. Dobtam neki egy puszit, amit elkapott, és nekiindultam a nagyvilágnak.

Visszasétáltam a metróállomáshoz, ahol felszálltam a Charring Cross-on át Kenningtonba tartó járatra, mert rémlett, hogy ez volt a miénk, plusz a térkép is azt mutatta. Jól gondoltam, azonban azzal nem számoltam, hogy tavaly mi leszálltunk az elágazás előtt, amikor a vonat két irányba mehet. A Warren street felé és a King's Cross felé. Na az enyém vajon merre ment? :D Persze, hogy az előbbi felé. Leszálltam hát a Warren street-en, felszálltam a Victoria vonalú járatra, ami két megállóval később kitett a King's Cross-nál, így végül odaértem a célállomáshoz :D Ott viszont nem volt szerencsém -mint már mondtam, nem az én napom volt-, ugyanis két perccel lekéstem a vonatot. Ami amúgy nem baj, tudtam, hogy nem sokára jön a következő. Ebben igazam volt, jött is volna, ha nem törlik, így a legközelebbire is picit több, mint fél órát kellett várni, ami nem volt baj, olvastam, zenét hallgattam meg ilyenek. Csakhogy a reggeli három szelet kenyér óta egész nap összesen két szem málnát ettem és egy pohár narancslevet ittam. Majd' kilyukadt a belem! Végül jött a vonat, ami kitett Elstree-ben. Ideje volt, éhen haltam :D Hazaérve beköszöntem a családnak, majd felmentem a szobámba. Azonban lehajtották a gépemet, így meg kellett várnom, mire újra életre kel. Akkor persze valami baki volt, így újra kellett indítanom. Kétszer. De nem baj, most már működik! :D

Este még néztünk X Factort, megint jó volt nagyon. Közben vacsiztunk -carbonara volt, házi szósszal és bacon-nel *-* -, aztán kopogtak az ajtón, így reflexből lementem, hogy kinyissam. Erre az egész család felhördült és kiabálni kezdték, hogy ki ne nyissam, majd Druvi! Valami festő volt, képeket árult. De nagyon szokatlan volt az, ahogy a család elkezdett tiltakozni. Később Terri elmagyarázta, hogy a környéken többször is előfordult már, hogy estefelé kopogtak, és amikor a tulaj ajtót nyitott, rátörték az ajtót és benyomultak a házba. Ez így világos meg minden, de nappal is kinyitom, ha valaki csönget, és nappal is rám tudják törni az ajtót, nem? Na de mindegy, el lett hárítva a probléma :D

Holnap pedig utazás...

Képek/Videók a mai napról