Hát, ez volt az eddigi leglájtosabb munkanapom, azt kell, hogy mondjam :DD

Borzalmas reggelem volt. Először hajnali 3-kor keltem fel, amikor még vissza tudtam aludni gond nélkül. A következő ébredés fél 7-kor, másfél órával az ébresztő előtt volt. Innentől viszont hiába aludtam vissza, kb. 10 percenként felébredtem valamiért. Ötletem sincs, mitől, ugyanis még csak arról sem lehet szó, hogy rémálmom lehetett, mert tisztán emlékszem, mit álmodtam, és semmi ijesztő nem volt benne.... Így hát, mikor 8-kor kimentem tiszta kómás volt a fejem, könnyezett a szemem, minden bajom volt. Dillan-t a földszinten találtam meg, a szülőkkel. Ez egy új helyzet volt, nem tudtam, mit kezdjek magammal, így öntöttem magamnak egy kis narancslevet, és addig pityizáltam, míg Dillan is befejezte a reggelijét, és felment az emeletre. Micsoda taktika :D Az emeleten hagytam laptopozni, 9 óráig, amikor is hozzáfogott a házihoz. És most vitának helye sem volt, ugyanis a szülők lent mindent hallottam, Dillan pedig tudatában volt ennek. Így önmagától hozzáfogott a házihoz, 40 perc alatt ki is végezte, aztán kezdődhetett a parti. Vagyis az UNO. Negyed 12-ig UNO-ztunk megállás nélkül. Egyszerűen nem unta meg a kissrác, nagyon durva volt, de örültem, hogy tetszik neki. Aztán el kellett kezdenie készülődni, így az én munkám szünetelt. Délben elindultak, és még szerencse, hogy kocsival mentek, mert olyan erősen szakadt az eső, hogy szinte egy szinte átláthatatlan fehér falat láttunk csak, ha kinéztünk az ablakon. Egyébként Dillan jövendőbeli iskolájába mentek interjúra, és nagyon furcsa volt látni "kiöltözve" a kisfiút, pedig csak egy hosszú farmer és egy rövid ujjú, kockás ing volt rajta. Jól állt neki amúgy. 

Itt következett egy négy és fél órás szünet, amit leginkább The Voice Kids-es videók nézésével, karaokézással, egy White Collar résszel és táncolással töltöttem. Nagyon gyorsan elszaladt ez a pár óra, de ez általában így van, hasonlóan a könyvekhez. Ránézek az órára, megnézek pár videót/elolvasok pár oldalt és hopp, eltelt 3 óra az életemből.... Ebédeltem is, ilyen mikrózható, előre csomagolt kaját. Rizs, chili concarne-val, ami sejtéseim szerint finom is lett volna, ha nem ehetetlenül csípős.... Így végül kiöntöttem az egészet, és megittam helyette három pohár vizet, meg ettem két szelet nutellás kenyeret. Fél 5-kor befutottak, és mikor kérdeztem, hogy hogy ment, Dillan közölte, csak úgy mellékesen, hogy "felvették", én meg nem győztem gratulálni neki. Aztán, hogy hagyjuk a szülőket dolgozni egy kicsit, felmentünk az emeletre, és bár mondtam, hogy nincs-e kedve valami mást játszani, közölte, hogy nem, az UNO tökéletesen megfelel neki. Így folytattuk. És bár a menetek egybefolynak, tisztán emlékszem, hogy volt egy menet, ahol hatszor fogyott el a pakli, így hatszor kellett újrakeverni, mire egyikünk nyert, azt hiszem, Dillan. Többször is nyerhettem volna, ugyanis valamiért most baromi szerencsés voltam, és folyton +4 és +2 lapokat kaptam, amiket a végére tartogattam, és amiket, ha leraktam volna, egyből nyerek, de abban nincs semmi muri, így inkább nem raktam le őket, csak ha Dillan támadott :D Ezzel, és egy kis verekedéssel, Superman-ozással (a talpaimat a hasához teszem, megfogom a kezét, és vízszintesbe emelem a magasba), egy kis 2048-ozással és a kihagyhatatlan "Győztem!" seggrázással ment el az idő fél 7-ig, amikor is úszásra kellett mennie. Amihez nagyon nem fűlött a foga, így végül, miután -időhúzásképp- elszámolt negyvenig franciául, majd együtt elszámoltunk tízig japánul/kínaiul (ezeket kavarom, azon a nyelven, amin a karatésok is számolnak :D), lecipeltem a lépcsőn -most nem a vállamon, hanem a hóna alá nyúlva lépcsőfokról lépcsőfokra húztam lefelé-, ki az ajtón, majd indulhattak is :D Így megint egyedül maradtam, de a most kapott egy órát vacsorával töltöttem Neal Caffrey társaságában, valamint anyuval is skype-oltam, akinek felróttam, hogy elhanyagolt, de azt hiszem, elszégyellte magát, úgyhogy minden rendben van. Megtudtam, édesapa hogy viseli a kórházi környezetet, és éreztem a szeretetet is, amikor anyu mesélte, mit mondott. Közölte, hogy hétfőn, amikor este anyu jönne értem München-be a reptérre, addigra meggyógyul a lába, mert nem akarja, hogy anya sötétben vezessen olyan sokat, meg úgyis fáradt lesz, meg minden. Ez viszont Apanyelven azt jelenti, hogy hiányzom neki, még akkor is, ha a nevem konkrétan el sem hangzott a mondatban, úgyhogy most melengeti a belsőm :D 

A skype után lementem még inni egy pohár vizet, és mindenki lett volt, viszont az apuka épp indult felfelé, amikor megállt a lépcső mellett, és kérdezte, hogy "Láttunk-e már ekkora pókot?". Mind odanéztünk -tisztességes távolból-, és tényleg egy jó nagy pókról volt szó, olyan nagyujjam körme nagyságúról. És amikor megmozdult, Dillan ugrott egyet, Terrivel meg mindketten sikítottunk egy nagyot. Az apuka megölte, majd, mint aki jól végezte dolgát, felsétált az emeletre, Terri meg úgy kiabált utána, hogy "Hé! Még nem végeztél! Gyere, és égesd el!". Egyetértően bólogattam, majd végül mindhárman felfutottunk az emeletre. Még a hideg is kirázott, olyan gusztustalan volt.... 

Ahogy belegondolok, hogy már csak két munkanapom van hátra, egyre szomorúbb leszek. De ez mindig így van, bár ezt az érzést nem lehet megszokni... Az az ellentét van bennem, hogy egyrészt már mennék Ausztriába, mert hiányoznak anyuék, pihennék még egy kicsit suli előtt, meg mennék Magyarországra is, mert kb. két hónapja nem láttam egyik barátomat/barátnőmet sem, és már ők is baromira hiányoznak. Másrészt viszont nagyon jó nyár volt, és tisztában vagyok vele, hogy addig nem fogom újra látni Dillan-t és az egész családot, amíg újra Londonba nem jövök, ami pár évig még biztosan nem következik be. Bár utálom ezt a kettősséget, ennek a nyárnak is megérte minden pillanata. Minden jóval és rosszal együtt.