Nem volt ez olyan rossz nap :D Gyorsan elszaladt. Mondjuk, ha Tom itt van, akkor mindig rohan az idő :D 

Reggel minden a megszokott volt, 8-kor kimentem, 9-ig semmi nem történt a reggelin kívül, aztán elment az apuka, Dillan pedig hosszas könyörgés, kb. háromnegyed órányi tabletezés, és egy menet Game of Life (amit ő nyert, természetesen) után hozzáfogott a házijához. Ezt követően befutott Rosie, a magántanár. Ekkor volt háromnegyed 12, szóval szaladt az idő. Kb. délben megérkezett a szerelő, aki a mosogatógépet bütykölte és vizsgálta. Aggódtam, hogy majd zavarja őket a tanulásban, de nem volt gond. A pasas nagyon jófej volt, olyan fültől fülig vigyor ült a fején, amitől még szimpatikusabb lett. Én időközben felmentem, mert felesleges volt ott lent ácsorognom, de nem sokáig élvezhettem a szabadságot, ugyanis dél után nem sokkal befutott Tom. Vele is játszottunk egy Game of Life-ot, de most én nyertem. És pont, mire befejeztük, Dillan is befejezte a tanulást, így, míg ők elpakoltak (dehogy pakoltak, csak jól hangzik. Letelepedtek a kanapéra, és mikor én felértem, elpakoltam... xd), én lementem Rosie-hoz. Beszélgettünk egy keveset, mondta, hogy elégedett volt ma Dillan-nel, aztán, miután kikísértem, felmentem a srácokhoz. Természetesen az iPad-en játszottak, én pedig TV-t néztem egy kicsit, majd felvetettem az ebéd lehetőségét, amire egyből rákaptak. Úgyhogy megint lementem, és megmelegítettem a tésztájukat, meg az én édes savanyú szószos rizsemet. Miután megebédeltek, gondolkodtunk, mit csináljunk. Ugyanis a park lehetősége ki volt zárva a szakadó eső miatt, így hát csak benti elfoglaltságok jöhettek szóba. Végül a bújócska mellett döntöttünk, de a srácok folyamatosan vitáztak azon, hogy tulajdonképpen kinek is kell számolnia. Tom szerint van egy sorrend -én, Tom, Dillan-, és így haladunk sorban, Dillan szerint viszont mindig az számol, akit az előző menetben elsőnek találtak meg. Ezen ment a vita, míg végül Dillan nyert. Én viszont találtam egy baromi jó rejtekhelyet. Annyira jót, hogy nem találtak meg, végül feladták. A saját szobámban bújtam el, a szekrényemben, bár ebben nincs semmi új, talán ez a legrégebbi búvóhely. Csakhogy most, hogy kaptam a bokáig érő ruhát Territől, új lehetőség tárult fel. A korábbi menetek során beállítottam nekem megfelelőre a ruhákat, hogy majd el tudjak bújni mögéjük, a srácoknak pedig ne tűnjön fel a hirtelen változás, majd, mikor elérkezettnek láttam az időt, bebújtam a ruhák mögé, a lábamat bedugtam a földön tárolt farmerek alá, a felemet pedig lehajtottam. És kéremszépen, kétszer is megnézték a szekrényt, de nem láttak meg! Alig hittem el :D 

Aztán váltottunk kincsvadászatra, bár azt nem sokat játszottuk. Ezek után kettő az egy ellen harc vette kezdetét, és -meglepetés!- én voltam egyedül. Csodás volt, folyt rólam az izzadtság még a kinti hideg ellenére is, de vigasztalt, hogy a srácokról is. Jó menet volt, de időközben váltottak fegyverekre, úgyhogy így folytatódott a küzdelem. Előtört belőlük a tízéves, úgyhogy a fenekemet vették célba, mindenáron azt akarták eltalálni. Persze nem hagytam nekik sok lehetőséget rá, és én is rájuk támadtam, így valószínűleg még az utcán is hallani lehetett a sikolyokat :D Aztán pihentünk egy picit, és a reggel kitalált játékkal játszottunk. A nyakamba vettem Dillan lábát, úgy pörgettem körbe körbe. Ez baromi szórakoztató volt, ő is nagyon élvezte, csakhogy ez alkalommal ott volt Tom is, aki a kezében lévő játék baseball ütőt Dillan felé tartotta, én pedig igyekeztem elfordulni tőle, kikerülni a kezét és az ütőt. Így viszont éppen úgy fordultam, hogy Dillan feje koccant egy jókorát az egyik kanapé fa részébe. Szegény még sírt is, nekem meg persze egyből tiszta bűntudatom lett... Aztán haragudott, láttam rajta, de aztán megnéztem, hogy rendben van-e, majd hagytam, hogy megüssön jópárszor, így kvittek lettünk, és minden ment tovább a maga kerékvágásában. Persze attól még nagyon tartottam, mit fognak a szülők szólni, főleg így, a tányértöréses incidens után, de igyekeztem elnyomni magamban a negatív előérzetet arra alapozva, hogy Terri tök normális meg jófej, majdcsak tudja, hogy balesetek történnek a kölykökkel. A srácok megéheztek, úgyhogy készítettem nekik szendvicset, ők pedig beosontak a garázsba nasiért. Nyilván nem volt gondom vele, egyenek csak nyugodtan. Ők viszont nyilvánvalóan úgy gondolták, ellenezni fogom a  dolgot, ugyanis a lehető legfeltűnőbben vittek fel dolgokat a pólójukba rejtve, majd, mikor meg akarták enni az emeleten, mikor én is ott voltam, egymás elé álltak, míg a másik ette. Nagyon vicces volt, mondtam is nekik, hogy legközelebb, ha jön még Tom, feltétlenül gyakorolnunk kell a bújtatást, mert még ha vak volnék, akkor is tudnám, hogy rejtegetnek valamit :D  Aztán folytattuk a harcokat, míg meg nem érkezett Tom anyukája. Megkerestük Tom telefonját, ami elkavarodott a nagy küzdelmek folyamán, majd, miután elköszöntünk egymástól Tom anyukájával és Tommal, merthogy már nem találkozunk többet, Dillan-nel letelepedtünk a kanapéra. Felállítottam a Ker Plunk játékot, de vagy fél óráig kellett győzködnöm Dillan-t, mire befejezte a tabletezést, és lejátszottunk egy menetet. Miközben vártam, folyamatosan nyomtam neki, hogy de megígérte, és hogy tartsa be a szavát, ez a későbbiekben is fontos lesz. Erre épp megszólalt volna, mire az ő szokásos mondatait is kimondtam helyette, mint például "Zsófi, csak még öt  percet várj! Olyan idegesítő vagy!" hasonlók. Erre elkezdett tátogni, én pedig igyekeztem kitalálni, mit mond. Mondott olyat is, hogy "Jól ismersz már". Aztán mondott valami olyasmit, hogy "Lol bra'", amit én úgy olvastam, hogy "Koala", amin nagyon jót nevetett. Aztán megjött az anyuka, így lementem, és elmeséltem a napunkat, hogy miket csináltunk, finoman beadva neki a balesetet is. Végül nem igazolódott be a negatív előérzetem, nem volt mérges, csak mondta, hogy bármennyire is kéri, ne menjek bele ebbe a játékba megint. Aztán felszivárogtam a szobámba, ők pedig elmentek úszóedzésre. A délután további része nagyrészt karaokézással és táncolással telt, majd gmail-en videóchateltünk Patival, ami borzasztóan feltöltött így az utolsó hétre. Annyra jó volt már beszélni, még úgy is, hogy ő is hulla fáradt volt, meg már én is eléggé le vagyok szívva. Szerintem sosem felejtem el, amikor levettem a szemüvegemet, ő pedig konkrétan 5 percig röhögött sírva, gurulgászva az ágyán. Aztán lenyugodott, de megint rám nézett, és újrakezdte. Persze egyáltalán nem volt sértő, fordított esetben én is kiröhögtem volna, hogy milyen szerencsétlen, szóval ez így rendben is van. Sőt, úgy néz ki, amint hazamegyek, 6-án találkozunk! *-* Nagyon várom már, jó lesz. Ééééés megtudtam, mi lesz a szülinapi ajándékom. A világ legjobb ajándéka egy könyvmolynak. Nem véletlenül ő a lelki társam, tudja, mi kell nekem :D Elmegyünk egy könyvesboltba, és szabadon választhatok *-* A mi esetünkben ez a legjobb megoldás, mert bár megbeszéljük, hogy miket olvasunk, nekem pl. aranyhalmemóriám van, ő meg nem tudja megjegyezni őket, annyit olvasok, szóval sosem lehetünk biztosak benne, hogy a másik olvasta-e már az adott könyvet, mikor a másiknak vásárolunk. így a legegyszerűbb :D Aztán, miután elmentem zuhanyozni, még megírtam a vasárnapi blogot, majd le is feküdtem vacsora után, mert valamiért borzasztó fáradtnak éreztem magam.