Az egész napot a szobámban töltöttem. Mármint szó szerint, összesen körülbelül ötször mentem ki, ez a szám pedig a mosdót is magába foglalja. 

Reggel háromnegyed 8-kor keltem, majd nyitottam is az ajtót. A szülők elmentek, Dillan-nel ketten voltunk. Az anyuka kérése volt, hogy ébredjek fel, és figyeljek, ha bármi történne. Így hát szolgálatra készen álltam. Tényleg nem történt semmi, így csak köszöntem, mikor lejött a lépcsőn, de ennyi volt. Még nem voltam éhes, így nem mentem le reggelizni, majd mikor megéheztem, már nem mehettem, ugyanis vendégek voltak a házban. Együtt reggeliztek, így ha akartam volna sem fértem volna be  a konyhába. Így éhes maradtam. Kb. délben mentek el, így addig nem mehettem le, majd mikor elmentek, akkor a szülők ismét elmentek, most bevásárolni. Ekkor lemerészkedtem, mert már korgott a hasam, de nem volt semmi egyik hűtőben sem. Visszajöttem hát a szobámba filmet nézni -The DUFF-, és akkor sem mentem ki, mikor hazajöttek. Ekkor volt 1 óra körül, én pedig már 18 órája nem ettem semmit. Persze letelepedtek a nappaliba, de tartotta bennem a reményt, hogy nem sokára indulnak teniszezni, és akkor lemehetek enni. Végül csak 4-kor mentek el, de addig is az agyamra mentek. Valószínűleg a fáradtság, az éhség és a leégés nem a legjobb kombináció, ugyanis egész nap szokatlanul ingerült voltam, tőlem ritkán látni ilyet. Idegesített, hogy mindenen veszekedtek a szülők -ahogy máskor is, de általában normálisnak tartom, ilyen apró civakodások. Most viszont úgy éreztem, mintha már csak a tányértörés hiányozna a menüről-, hogy az apa folyamatosan morgott, és hogy Dillan álló nap nyafogott, hogy "De anyaa, nem akarok tanulni!". Amit amúgy teljes mértékben megértek, de legszívesebben lekapartam volna az arcomat tőle... Plusz rátett az egészre még egy lapáttal Terri, aki közölte, hogy a tányérok közé berakott egy üvegtányért, azt használjam mostantól, és legyek szíves nem nyúlni a porcelántányérokhoz. Én persze bólintottam, meg mondtam, hogy rendben és sajnálom, de belül annyira megalázónak éreztem a dolgot, hogy az kimondhatatlan. Úgy éreztem magam, mint valami buta, viharos kis csitri, akire semmit nem lehet rábízni. Persze ezt egy szóval sem mondták, de ezt éreztették, akár akaratlanul is. Én pedig ennyire még sosem éreztem magam kényelmetlenül itt, mint aznap. 

Aztán végre elmentek itthonról, én pedig lementem ugyan, és tele volt a hűtő, de nem tudtam, mit szabad ennem, és mit nem. Merthogy általában megbeszéljük Terrivel, de most ugye elmentek, így nem volt idő rá. Így végül éhesen mentek fel az emeletre, ahol végül megmostam a hajam, ugyanis tele volt sóval a tengerből, táncoltam egy kicsit és énekeltem, amitől máris jobb lett a kedvem, skype-oltam anyuval is egy kicsit, majd megjöttek. De még mindig várnom kellett, miután Terri szólt, hogy kész a vacsora, ugyanis mostanában nincs hangulatom velük enni, ha az apuka is ott van, az pedig hülyén hat, hogy mindenki fent vacsizik a nappaliban, én meg egyedül az ebédlőben. Így megvártam, míg befejezték a vacsit, majd lementem. Ekkor nem ettem már 25  órája, és majd' éhen haltam. Befaltam a vacsit, jó sokat ittam rá, majd fel is jöttem, és visszazárkóztam a szobába. 

Szóval igen, ennyi volt a tegnapi nap. Nem telt valami jó hangulatban, dehát néha megesik az ilyen...