Egy olyan nap, amit szerintem sosem felejtek el. Már csak a helyszín miatt sem. Meg az emberek miatt.

Reggel fél 7-kor keltem, és igyekeztem eltekinteni a ténytől, miszerint szombat van. Az első dolgom ébredés után az volt, hogy kimenjek a kertbe -ugyanis a nappaliból egy üvegfal választott el a zárt terasztól, onnan pedig egy üvegajtón át az előkertbe lehetett mennem. Az előző bejegyzésben áradoztam, mennyire fantasztikusan jól néz ki, de most rakok képet is ide, hogy bemutassam, nem hazudtam. Csináltam pár képet a reggeli fényben, miközben végig az járt a fejemben, mennyire meg tudnám szokni ezt. Csak kiülni reggelente egy bögre forró csokival vagy teával a kezemben és olvasni, míg felébred a világ. Igyekeztem ignorálni a tényt, miszerint az életben nem kelnék fel magamtól ilyen korán, még ezért a feelingért sem :D

Ez után láttam, hogy szabad a fürdőszoba, így bevonultam és gyorsan letusoltam, majd immár felöltözve léptem ki. Viszont ahogy beléptem a szobámba, már be volt ágyazva, pedig én akartam megcsinálni. Persze hálás voltam a segítségért, így aztán a konyhába mentem, ahol Terri és Druvi már szendvicseket gyártottak. Segítettem nekik, de semmi említésre méltó nem történt. Bepakoltunk a kocsiba, majd útnak indultunk. Fran-éket követve utaztunk a kb. húsz percre lévő Bournemouth-ba, ahol, miután leparkoltunk a BIC-ben (Bournemouth International Centre), sétálva vágtunk neki a belvárosnak. Elsétáltunk a "The moon in the square" nevezetű étterembe, ahol megreggeliztünk. Borzasztó jó hangulatú hely volt, ahol elfogyasztottam életem első tradicionális angol reggelijét, ami tükörtojásból, pirítósból, beaked beans-ből és sonkából állt, meg még valamiből, ami fogalmam sincs, mi volt, de ízlett :D Plusz természetesen a tea sem maradhatott el. Reggeli közben nagyon jót beszélgettünk Fran-nel meg a többiekkel, majd befutottak Rahel-ék. Az anyukája, Dash ült mellém, aki szintén nagyon barátságos volt, vele egész nap sokat beszélgettem. Szóval miután elfogyasztottuk a reggelinket, nekivágtunk a napnak. Lesétáltunk a főtérre. Utunk egy parkon át vezetett, ahol "összefutottunk" egy standdal, ahol baglyok, sólymok és hasonló állatok voltak. Ahogy az egyik gondozó megsimogatta az egyik baglyot, eldöntöttem, nekem kell egy otthonra. ahogy szinte dorombolt, egyszerűen elmondhatatlanul imádnivaló volt! A főtéren kettévált a csapat. Terri és a három férfi elmentek a cuccokért, és bár felajánlottam a segítségemet, amit Terri el is fogadott volna, a pasikat úgy néz ki, sértette a gondolat, hogy nem nézzük ki belőlük, hogy elbírják a cuccokat, így mondták, hogy maradjak csak. Nekem pedig, mivel teljesen mindegy volt, megfelelt a megoldás, miszerint nem kell átsétálnom a fél városon. Így ott maradtunk a szökőkutaknál hárman, Fran, Dash és én, plusz a három kölök, akik, amint meglátták a földből feltörő vízsugarakat, közéjük vetették magukat, s nem is volt megállás addig, míg csurom vizesek voltak, de még utána sem. 

Fran-nel elindultunk, amint megtudta, hogy még nem láttam a légi show-t. Meg akarta mutatni a hatalmas helikoptert, ami  a főtér mellett volt, meg a különböző standokat. A helikopter fantasztikus volt még így, laikusként is, hiszen nem nagyon értek én az ilyesmihez. De nagyon érdekes volt. És ahogy mászkáltunk, megszólított minket Samuel Williams, a Red Arrow egyik pilótája. Nagyon kedves volt, beszélgettünk, és kiderült, hogy pár éve történt egy baleset az egyik repülős show-n. Már vége volt a műsornak, és amikor a gép a szikla tetejére akart repülni történt valami, és lezuhant. azonnal meghalt. Az ő tiszteletére alapították ezt a szervezetet. Beszélgettünk még a Red Arrow-ról, meg úgy egyébként is, róla, hogy mióta pilóta, meg hasonlók, aztán úgy döntöttünk, ideje visszaindulni. Persze egy fotóra mindig van idő, így megkérdeztem, hogy pózolhatok vele, és beleegyezett, szóval készülhetett is a kép. Mire visszaértünk, már a cipekedők is visszaértek, így indulhattunk is a partra megkeresni a tökéletes helyet. Szerencsénkre velünk volt Fran és Dave, akik tudták, pontosan hol is van, így odanavigáltak bennünket, nem kellett bolyongani. A menet során én voltam a sereghajtó (nem sereghajtó. Csak a legutolsó ember! -erről mindig ez jut eszembe... :D), ugyanis a gyerekek a nagy bámészkodás közepette elkószáltak, lemaradtak és hasonlók. Egyébként csak egy hajszál választott el tőle, hogy én is beálljak közéjük, de végül megacéloztam magam. Az vízimentők standjánál mentünk le a homokra és vertünk tanyát, ugyanis tudtuk, hogy így pontosan a fejünk fölül fognak indulni a repülők. 

Amint ledobtuk a cuccokat, a srácok már rohantak is a vízbe, én utánuk, a felnőttek meg pakolásztak. A tengerhez érve természetesen elakadt a lélegzetem a látványtól, de a sokkból felébredve térdig felhajtottam a nadrágomat, a pólóm pedig mell alatt megcsomóztam. Aztán én is bemerészkedtem a tengerbe, a srácok után, akik már rég úsztak. Ahogy haladtam befelé meghiúsult a tervem, miszerint kb. térdig felcsap a víz, az még pont belefér. Ugyanis csípőig, néha pedig még magasabbra is csaptak a hullámok, így kirohantam a vízből, kipakoltam a zsebeimből a telefonomat és hasonlókat, majd a fényképezőmmel a kezemben indultam vissza a srácokhoz. Rengeteg képet készítettem, a repülők bámulatosak voltak -volt óriási helikopter és második világháborús repülő is-, a víz is fantasztikus volt, a nap ragyogott. Labdáztunk a srácokkal -rettenetesen élvezték, amikor nekem dobták a labdát, természetesen nem a kezembe, hanem pont elém, hogy a sós víz telibe kapja az arcomat és a hajamat. Arról nem is beszélve, hogy percek múlva úgy néztem ki, mint valami hülye mosómedve. Egyszer rajzolok tusvonalat nyilvános helyre, és ez történik. Nem is én lennék... :D-, betemették egymást homokkal -jó tízévesekhez híven melleket is formáztak egymásnak :D-, ők lefeküdtek a vízben, nekem pedig kiabálnom kellett, hogy kicsi, közepes, vagy nagy hullám jött, meg hasonlók. Végül persze én is csurom vizes lettem, de egyáltalán nem bántam, kicsit sem zavart. 

Viszont úgy tűnik, az anyukát igen, ugyanis vett nekem egy méregzöld, bokáig érő nyári ruhát, búcsúajándékként. Egyébként beleszerettem, imádom, nem is tudtam eléggé megköszönni. Az egész nap így telt, bár kétszer is szívrohamot kaptam, ugyanis Savan, Rahel kistesója úgy tud eltűnni egy szempillantás alatt, hogy még Houdini is megirigyelné. Egy pillanatra félrenéztem, és már ott sem volt. Már épp mentem vissza a szülőkhöz, hogy közöljem velük, az ötéves kölkük eltűnt egy több ezres tömegben, amikor láttam, hogy ott ül, és homokozik. Nem tudtam eldönteni, rákiabáljak vagy megöleljem... Aztán Dash elmesélte, hogy mikor Savan még kisebb volt, elbújt az ágy alá, pár doboz mögé, így ha valaki benézett az ágy alá, nem látott rá. Csakhogy erről nem szólt Dash-nek, aki százszor végigjárta a házat, sehol nem találta, pedig mindenhová benézett. Végül már hívta a férjét, aki dolgozott, a rendőrséget meg a rokonokat is, hogy elhagyta a kisfiút, mikor az vigyorogva előmászott az ágy alól. Épp ekkor toppant be az apuka, aki fogta és elvitte magával Savan-t, ugyanis tudta, hogy Dash biztosan megölte volna, ha otthagyja vele. Szóval tudja, milyen a szívroham. 

3 óra felé mondta Terri, hogy lassan pakolunk és indulunk, úgyhogy elmentem a mosdóba átöltözni. Ahogy visszafelé sétáltam a hosszú ruhámban, a szél kócolta hajammal, mezítláb úgy éreztem magam, mintha valami klipben lennék, nagyon élveztem :D Elköszöntünk Fran-éktől, akinek megadtam az email címem, hogy majd küldje át a képeket. Megölelgettük egymást, úgy láttam, ő is megkedvelt engem, ahogy én őt. Bár már az elejétől fogva kedveltem, akkor szerettem meg igazán, amikor, míg a repülőshow-t néztük, beszélgettünk, és mikor mondtam, hogy árvaházban szeretnék nevelőnő lenni, mondta, hogy ez tényleg nekem való munka, a gyerekek imádni fognak. És bár sokan mondják ezt, valamiért tőle nagy horderejűnek tűnt a dolog, hatalmas bóknak. Nem tudom megmondani, miért, de annak tűnt, és azóta is büszke vagyok, amiért ilyen rövid idő alatt ezt tudta megállapítani. Dave-től is elköszöntem, bár vele csak egy puszi-puszi volt. Azért ő is kedves volt, megengedte, hogy a horgászszékében üljek, ő pedig helyette leheveredett egy törölközőre, így nem kellett feltápászkodnom, mikor végre egyszer le tudtam ülni egy picit.

Ahogy visszafelé gyalogoltunk, szemeregni kezdett az eső, de akkor már nem bántuk, jól esett picit

lehűlni. Bepakoltunk mindent a kocsiba, majd még elsétáltunk a reggelizőhelyünkhöz egy gyors mosdólátogatásra, aztán indulhattunk is haza. A hazaút is olvasással telt, valamint beszélgettünk a brightoni balesetről is, ami most történt, talán pár napja. Ugyanez az air festival volt ott is, csakhogy valahogy a pilóta elvesztette az irányítást a gép felett, és belerepült az autópályán haladó autók közül párba. Azt hiszem, heten haltak meg, és 40-en sérültek, vagy valami ilyesmik a számok. De ez valami borzasztó, teljesen lesokkolt a hír.

Hazaérve pedig elszörnyedve állapítottam meg, hogy ilyen szerencsétlen nem lehetek. Ugyanis persze, hogy megint leégtem, és persze, hogy megint foltokban. A karomon például még az űrből is kivehető, meddig ért a pólóm, ugyanis annyi eszem nem volt, hogy azt is felhajtsam... Az arcomon pedig, mondanom sem kell ott maradt a szemüveg, így ha leveszem, akkor is ott virít a keret a képemen. Ilyenkor történik meg a képzeletbeli vállon veregetés :D 

Szóval igen, ez volt a szombat. Fantasztikus volt, és ahogy a gépeket figyeltem, azt gondoltam, felkerül a bakancslistámra a következő három dolog, amik toplistásak lettek:

Igazából annyi minden történt, hogy még akkor sem tudnám hitelesen leírni és felsorolni őket, ha egyből megteszem, amint megtörténtek.  Csak hogy ki ne maradjon, megemlíteném az óriási hajókat, amiket láttam, egyszerűen felfoghatatlan méreteik voltak, csináltam is róluk sok-sok képet. Valamint egy srácot sem szabad kifelejteni, aki a parton olvasott. Az én szemem persze a könyvön akadt meg, és csak aztán a srácon, de ennyi belefér. Nem beszéltünk egy szót sem, de azért megnyugtató tudni, hogy vannak pasik, akik olvasnak, és akik szerint nem ciki nyilvánosan olvasni.

Így visszaolvasva pedig sokkal kevesebbnek tűnik, mint ami valójában történt. Fantasztikus nap volt, tény és való, minden percért hálás vagyok *-* A tengerben pancsolni pedig iszonyatosan jó volt, a hajam még most is tele van sóval :'D És ha már tenger, meg kell említenem, olykor milyen jól beolvadtam a 10 évesek közé a viselkedésemmel. Ugyanis felfedeztem, hogy ha kimegyek a partra, oda, ahová még elér a víz, de aztán vissza is húzódik, akkor, ha ráhelyezem a súlyom az egyik lábamra, a homok felszárad egy pillanatra. Ezzel annyira jól elvoltam, hogy nem is hinné az ember :D