Két hónap Borehamwood-ban
15:32
Írtam egy beszámolót az Au Pair Hungary ügynökségnek, az egyik kolléga, Viki kérésére. Nem szeretném, hogy elvesszen, így gondoltam, ide ide kirakom :D Szóval itt a remekmű:
Két
hónap Borehamwood-ban
Kedves Viki, Anett!
A segítségetekkel ez a
második nyaram, amit Londonban van szerencsém tölteni, mint au pair. Őszintén
mondhatom, borzasztó hálás vagyok Nektek a közreműködésért és a türelemért,
amit a családkeresés során tanúsítottatok irányomban.
Tekintve, hogy már csak
két hetem van hátra, egyre jobban értékelem a napokat, amit ezzel a
fantasztikus kisfiúval tölthetek. Vele már az elejétől fogva, a reptérről
hazafelé menet megtaláltuk a közös hangot, érdeklődve kérdezett Magyarországról
és Ausztriáról, ahogy én is ámulva hallgattam, amikor ő mesélt utazásaikról
Amerikába, Sri Lankára, Ausztráliába és egyéb izgalmas helyekre. Természetesen
bele kellett rázódni a hétköznapokba, az idei feladataim még csak összefüggésbe
sem hozhatóak a tavalyiakkal. Az egész nyár olyan volt, mint egy séta a parkban
–olykor szó szerint- egy bámulatosan jószívű és kedves, mégis szókimondó,
merész kissráccal az oldalamon.
Olyan nem létezik, hogy
az ember mindig, mindenhol, mindenkivel kijöjjön. Így hát esetemben sem. Tavaly
az anyuka irányába voltak fenntartásaim, most pedig az apukával nem vagyunk
egymás szíve csücskei. De azt hiszem, ez rendben is van így, megvan egy
bizonyos fajta egyensúly. Ezt persze ellensúlyozza az, hogy az anyuka egy
tünemény, tényleg családtagként kezel, minden alkalommal megmelengeti a szívem,
amikor megszólít, és vagy azzal kezdi, vagy azzal fejezi be a mondatot, hogy
„Honey/Darling/Sweetie”. És nem csak reflexből mondja, hallani a hangján. Ebből
pedig arra következtetek, hogy meg vannak velem elégedve. Többször is
említette, hogy Dillan nagyon szeret engem és örül, hogy engem választottak, én
pedig őket. Az, hogy rájuk találtam, nagyon sok új élményt adott, nem utolsó
sorban pedig szeretetet és biztonságot.
Egy átlagos nap gyorsan
elrepül. 8 órakor kezdek, és általában egy órát csak TV-zünk a nappaliban a
kisfiúval, olykor az apuka is csatlakozik hozzánk. Aztán, miután az apuka
elmegy dolgozni, kettesben maradunk. Általában hagyom még tabletezni, közben
készítek reggelit mindkettőnknek. Sokszor előfordult, hogy átjött egy-egy
barátja, akkor tulajdonképpen csak figyelem őket. Ők játszanak, feltalálják
magukat, ahogy a normális tízévesek, én pedig hol asszisztálok, hol képeket
készítek. De olyankor sem esem pánikba, ha tableteznek, hiszen ebben a korban,
ennél a generációnál ez már nem meglepő. Ha nincs itt egy barátja sem,
kimegyünk a parkba, krikettezünk, focizunk, passzolgatunk, fogócskázunk,
bunyózunk. Valamint, különleges feladatként biciklizni tanítom a kisfiút. Nagy
kihívás volt ez, de most már nagyon ügyesen teker, én pedig, ha
összehasonlítom, hogy milyen volt, mikor elkezdtük és milyen most, elönt a büszkeség.
Hiszen én tanítottam, ő pedig tisztel eléggé ahhoz, hogy tőlem tanuljon. Ez
pedig fantasztikus. Igazából az előbb felsorolt dolgokkal telik egy általános
nap, kiegészítve egy adag társasjátékozással, bújócskával, fogócskával, kard
csatákkal, újabban pedig kincskereséssel. Múltkor még sütöttünk is, de nem
gondolnám, hogy újra megpróbáljuk.
Mindent egybevete egy
csodálatos nyarat tudhatok magam mögött. Egy új családot ismerhettem meg új
szokásokkal és életmóddal. Valamint ismét bejárhattam Londont, aminek szépsége
egy cseppet sem kopott meg tavaly nyár óta, ugyanolyan lenyűgöző.
Köszönöm a segítséget,
amit Tőletek kaptam, köszönöm, hogy megismerhettem ezt a családot.
Nagy Zsófia
0 megjegyzés