Mindjárt itt a hétvége, viszont ahhoz, hogy pihizhessek, meg kell küzdenem a holnappal, ami elég nagy falat lesz. Mindkét szülő itthonról fog dolgozni, ami nagyon megnehezíti a dolgomat. Mint kiderült, nem vagyok teljesen paranoiás, nem csak tavalyról maradt meg a frusztráció, ha az apuka -tavaly esetében az anyuka- a házban van. Ez ma bebizonyosodott. 

Reggel kimentem majd miután csináltam egy nutellás szendvicset -ezúttal virsli nélkül- Dillan-nek, magamnak pedig öntöttem a müzliből, felmentem az emeletre, ahol néztük egy kicsit a szokásos reggeli műsort, a Lego Ninjago - Masters of Spinjizu című fantasztikusan lebilincselő sorozatot a Cartoon Network-ön. Negyed kilenckor, ismétlem, negyed kilenckor, mikor a kölyök szemében még ott volt a csipa és azt sem tudta, fiú-e vagy lány, feljött az apuka, és közölte vele, hogy jó lenne, ha megírná a leckéjét még most, hogy ne maradjon későbbre. De mindezt olyan hangnemben, hogy annak ellenére, hogy mindig tudom, hogyan reagáljak, hogy ne vágjam magam alatt a fát, hogy mikor kell nyugodtnak maradnom és mikor lehet pörögni, legszívesebben felpofoztam volna. Hát nem tud bánni a saját gyerekével?! De úgy néz ki, minden bébiszitteres családban van valaki, akivel nem jövök ki jól. És amíg ez a személy nem a gyerek, akivel egész nap együtt vagyok, addig elviselem. Végül persze Dillan nem csinálta meg -ilyen hangú kérést én sem teljesítettem volna-, csupán másfél órával később, szokásosan, ahogy megbeszéltük. De akkor szó és hiszti nélkül indult az emeletre. Míg megcsinálta, addig én White Collar-t néztem, majd ahogy végzett, gondolkodtunk, hogy mit csináljunk. Megkérdeztem, hogy miért nem csocsózunk, mire közölte, hogy azt nem szeretne, mert mindig én győzök, és ettől szomorú lesz. És hiába esküdöztem az Istenre is, hogy ez nem varázslat, lehet, hogy most ő fog nyerni, vagy ha nem, akkor a következőben, de nem tudtam rávenni. Végül a Wii hallatán csillant fel a szeme. Beüzemeltük, és úgy döntöttünk, sportolni fogunk. Először teniszeztünk, ami egész jól ment, persze neki jobban, de egyáltalán nem bántam, magamhoz képest profi voltam. Aztán váltottunk az íjászatra, ahol is a könnyű szinten összesen 61 pontot szedtem össze, a normál szinten 72 pontot -fogalmam sincs, hogy csináltam-, a haladó szintről pedig elkapcsolt Dillan, miután ő végzett, így azt már nem próbáltam ki. Sebaj :D Ezt követően embereket gyilkoltunk, de én rémesen béna voltam benne -erre igazán büszke vagyok :D- , így végül lepillantott rám Dillan, és mondta, hogy ha nem gond, akkor inkább ne próbáljam már meg megint... Milyen édes gyermek. Ezzel elvoltunk egy darabig, majd repülni mentünk. Olyan a játék, hogy egy menet 5 percig tart, repkedni kell egy ilyen szigetcsoportnál, és lufikat kell pukkasztgatni meg információs (i) matricákat összeszedni.  Ezzel baromi jól elvoltunk, ő irányított, én meg kutattam a matricákat. Végül nagyon jól haladtunk, de le kellett állítani, mert elmentünk a Subway-be ebédért. Most is nagyjából ugyanazt a szendvicset készíttettem el, amit első alkalommal (csirkemell, grillezett sajt, olívabogyó, hagyma, saláta, egy picike ketchup-os öntet). Ezt hazaérve el is fogyasztottuk, majd folytattuk a játékot. Bár javasoltam, hogy menjünk ki biciklizni, mert bár reggel és egész délelőtt szakadt az eső, addigra szépen kisütött a nap, az apuka mogorván közölte, hogy nem sokára jön a magántanár, Rosie, majd utána menjünk ki. Itt megjegyezném, hogy háromnegyed óra volt még a megbeszélt időpontig... Így folytattuk a játékot, de 13:50-kor megint szólt az apuka, hogy most már hagyja abba, mert mindjárt jön Rosie. Erre azért már ránéztem egy pillanatra. Igyekeztem üzenni a tekintetemmel, hogy "Mégis mire gondolsz? Leteszi a játékot, aztán ül egyenes háttal a fotelben tíz percig, mert majd jön a magántanár?" Persze egy szót sem szóltam, nem vagyok debil, de azért átfutott az agyamon, hogy megkérdezem, mégis milyen terve volt arra a tíz percre és hogy miért is nehezíti meg a munkámat a kötekedésével. Végül persze addig játszott Dillan, míg nem csöngetett a tanárnő, de akkor szokásához híven egy szó nélkül kikapcsolta a masinát és jókedvűen ment le tanulni -a tanárnő tényleg jófej. Míg tanultak, folytattam a sorozatot meg nézelődtem az interneten. Mikor elment a tanárnő, akkor visszatértünk a játékhoz, hiszen már csak 10 matrica volt hátra. Elkezdtünk egy menetet, mielőtt kimentünk volna biciklizni. Amint elkezdtük, jött az apuka, és szólt, hogy elég legyen már. Nem szóltam semmit. Már csak két perc volt hátra, mire megint szólt, hogy "Ha tovább játszik Dillan a wii-vel, nem viszi el." (valami csarnokba vitte, nem vagyok benne egészen biztos, hová). Erre Dillan már felszólalt, hogy "Apa, hagyjál már békén! Két perc van hátra, utána kimegyünk!" és engem is csak egy hajszál választott el attól, hogy megjegyezzem, miért nem tud békén hagyni minket és dolgozni, hiszen azért maradt itthon. Valamint, hogy tényleg komolyan gondolta-e, hogy azzal fenyegeti a gyereket, hogy ha tovább játszik, akkor nem viszi ki a tabletekkel, laptopokkal, wii-vel, internettel, társasokkal és kismillió játékkal teletömött házból? Mert nem hiszem, hogy Dillan-re túlságosan nagy hatással volt a fenyegetés... 

Végül, mikor befejeztük -még meg kell találni 7 matricát, de holnap megszerezzük! :D- lementünk, kiszedtem a biciklit a garázsból -emelgetni kell meg minden csodálatosság-, ő felvette a térdvédőket meg a sisakot, aztán cipőt húztunk, mire szólt az apuka Dillan-nek, aki így levette a cipőt, majd vagy negyed órán át beszélgettek, és hallottam egy-egy szót. Olyanokat, minthogy "két barátod jöhetne még", "nincs messze", és hasonlók. Dillan ujjongott, én meg persze puffogtam, hogy "Nagyon remélem, hogy most, hogy kiszenvedtem a biciklit a garázsból, felöltöztünk meg minden, mégsem megyünk biciklizni!", de végül mentünk, valamikorra máskorra terveztek programot. 

A biciklizéskor pedig ultimátumot adtam a kissrácnak: vagy az elindulást gyakoroljuk, vagy azt, hogy hogyan kell járdán menni. Végül az utóbbi mellett döntött, és nagyon ügyes volt, olyan büszke voltam rá! Nem sokkal az után, hogy elkezdtük, már csak az elindulásnál segítettem neki, utána végig mellette futottam! És azt hiszem, akkor jött meg igazán az önbizalma, amikor véletlenül valami miatt letért a járdáról és vészesen közel került a járda melletti alacsony korlát, és ahelyett, hogy bepánikolva az arca elé kapta volna a kezét, visszarántotta a kormányt és visszatért a járdára. Nagyon ügyes volt, és még ő is mondta, hogy bár nagyon ijesztő volt, uralta a helyzetet. :D Aztán, mikor bejöttünk, az apuka elvitte valahová, így én egyedül maradtam. 5-kor megjött az anyuka, vele beszélgettünk, azóta pedig tornáztam, olvastam, anyuval skype-oltunk röpke egy órát, most meg vagy két órája kutatok játékok után, amiket tudnék Dillan-nel játszani holnap, meg úgy egyébként is :D Brigi és Ami segítségével jópárat sikerült összeszednem (maszk készítése -így ha itt lesznek a haverok, tudunk csapatokba rendeződni és harcolni-, kincskeresés -hideg-meleg segítséggel akár-, Szájmon mondja, "mi van a számban" játék -bekötött szemmel ki kell találni, milyen ételt adott a másik-, ország-város, szólánc. Ezek az újak.), így már tuti, hogy nem fogunk unatkozni :D  Plusz, ha jó idő lesz, kidobósozhatunk kint, biciklizhetünk, focizhatunk, bent pedig még mindig itt vannak vészmegoldásnak a társasjátékok, a benti játékok, a wii és a csocsó, na meg a sütés. Na, majd meglátjuk :D

Plusz tegnap rákerestem a geocoach-ing-ra, amit tuti, hogy űzni fogok :D Az egész lényege, hogy több ezer kis dobozka van elrejtve a világ minden pontján -Londonban itt, ahol én lakok, Borehamwood-ban van 18 darab, Jászberényben is van egy jópár, Zell am See-ben, Budapesten, szóval szinte mindenhol-, és mindegyik dobozban van egy kis füzet, amibe bele tudod írni a dátumot és a nevet, meg ha akarsz, valamilyen kis üzenetet, plusz van benne valami apróság, amit elvihetsz magaddal, ha tetszik, de tenned kell a helyére valami mást. Vannak egészen picikék is, de van kartávolságnyi doboz is elrejtve. Állati jó szórakozás, meg kell keresni a helyeket koordináták segítségével. Van egy alkalmazás, ami segíthet megtalálni, GPS-szel meg mindennel, de persze a rejtekhelyet nem mutatja, csak a helyet határolja be, hogy hová kell menned. De ott lehet egy postaláda belsejébe eldugva, egy farönk alatt, egy odúban, egy bokorban, kő alatt, bárhol, amit már neked kell megkeresni. Na, szóval tök jó ez az alkalmazás, ingyenes is, mondom szuper, most úgyis lesz egy hosszúhétvégém, keresgélhetek. Aha, nem kompatibilis a telefonommal, mert az enyémben Android 4.0-ás cucli van, az alkalmazás meg csak 4.1-essel vagy annál újabbal kompatibilis... Ilyen az én formám :D Na de sebaj, nem adom fel! :D