Hmm, jó nap, de egy pillanatra komolyan azt gondoltam, hogy most megyek és eladom Dillan-t kecskéért valamelyik piacon....

Reggel minden a szokásos, aztán 10 órakor nem akart felmenni megírni a leckéjét, pedig hétvégén lesz a próbavizsgája, szóval fontos lett volna. És persze mi okozta a fennakadást? A tablet. Nagyon begurultam és mondtam neki, hogy ha most azonnal nem megy fel, akkor a nap hátralévő részében eldugom és nem kapja meg. Valahogy nem jut el az agyáig, hogy ez most fontos dolog, mert igenis számít, milyen középsuliba jut be. És az a furcsa, hogy még csak azt sem lehet mondani, hogy "Még csak gyerek, ne erőltessük már", ugyanis pl. Tom, aki tegnap itt volt barátja, egy évvel fiatalabb, és még ő is megérti, hogy ez most fontos, a jövője múlik rajta -úgy néz ki, idekint számít a középsuli is-. Persze Dillan-t is megértem, én év közben is rengeteget szenvedtem a tanulással, mikor az érettségire készülődtem, bele sem merek gondolni, nyáron milyen rossz lehet.... Csak az a feladatom, hogy felküldjem tanulni, akkor is, ha ilyen alkalmakkor nem "jófej bébiszitter" vagyok, hanem a "zsarnok, erőszakos idegen" szerepében tündöklöm. De végül felment és megírta a nagy részét, mert időközben megjött Tom. Itt volt egy mélypont, ugyanis két órán át játszottak a telefonnal és a tablettel. Ami persze tök jó, hiszen legalább én is elfoglalhatom magam, ha tehetném, egész nap hagynám őket játszani. De Terri haza szokott telefonálni, hogy minden rendben van-e, ettünk-e, miket csináltunk. És akkor bizony én kerülök kellemetlen helyzetbe, hiszen nekem kell közölnöm vele, hogy "Minden rendben. Nagyon jól érzik magukat. Hogy mit csinálnak? Magába szippantotta őket a tablet. Örülök, hogy beszéltünk." Úgyhogy igazából nem is pihenhetek, mert agyalnom kell olyan elfoglaltságon, ami kizökkenti őket. Ez pedig nem egyszerű feladat, ugyanis bármilyen ötletet vetettem fel, szerintem igazából meg sem hallották, cska rázták a fejüket. Egyeül arra reagáltak, amikor modntam, hogy menjünk ki. De persze ebből is volt vita, ugyanis Dillan még pizsiben volt, én meg persze mondtam neki, hogy öltözzön át, pizsamában nem megyünk a parkba. Ő meg erre jött azzal, hogy de úgysem érdekel senkit. Én erre azt reagáltam, hogy szuper, ha így gondolja, akkor legközelebb akkor is kimehetünk biciklizni, mikor tele van a park. Persze erre elcsöndesedett, és elmerült a tablet világában. Illetve merült volna, ugyanis gonosz módszerhez folyamodva közöltem vele, hogy vagy felmegy és átöltözik, és akkor kimegyünk, vagy felmegy és megírja a háziját, én addig játszom Tommal, de aztán egész nap nem kapja meg a tabletet. Persze egyből felment átöltözni, és kisebb harc után mehettünk ki. Tommal ketten voltunk Dillan ellen, aki tényleg megszállott, és míg én lefogtam és küzdöttem vele, hogy ne menjen fel az emeletre, Tom eldugta a tabit. De mi győztünk.

Szóval végül kijutottunk a parkba, ahol úgy másfél órán át játszottunk. Fociztunk, és a srácok kegyetlenül kiröhögtek, annyit bénáztam, én pedig azzal védtem magam, hogy legalább megpróbáltam. Megismertük Dillan barátnőjét, aki egy fa, harcoltunk is, szóval kifáradva jöttünk haza. Megebédeltünk, és nagyon jót beszélgettünk -leginkább a Britain's/America's got talent-ről-, majd feljöttünk a szobámba, és néztünk tehetségkutatós videókat meg vine videókat. Ezzel el is ment egy csomó idő, majd végül átvonultunk a nappaliba, ahol Monopoly-ztunk, ami nem volt könnyű, mert Dillan teljesen bepörgött. Végül én nyertem, életemben talán először. A srácok persze nem akartak tovább játszani így, hogy nem nyertek, úgyhogy elpakoltuk, majd zongoráztunk egy kicsit. Illetve Tom leült a zongorához és játszott valamit, ami nekem borzasztó ismerős volt. Aztán rájöttem, mi az! Hát az I will follow him az Apácashow-ból! Nagyon meglepődtem, egyből felvettem videóra. 

Aztán jött is Tom-ért az anyukája, így ketten maradtunk Dillan-nel. Megegyeztünk, hogy gyorsan megírja a maradék háziját, aztán kimegyünk biciklizni. Úgy is lett, viszont nehézségekbe ütköztünk biciklizés terén. Már nagyon profin hajtja magát meg minden, ráérzett az egyensúlyra is, megállni is meg tud, két megoldandó probléma van csupán. Az egyik az elindulás, a másik pedig az egyenes úton való tekerés. Az elindulást még sosem gyakoroltuk a magas ülés miatt, így az egy kicsit ijesztő neki és szokatlan, de ezt megoldjuk. A nagyobb probléma a járdán biciklizés. Az a kifogása, hogy "túl sima" az út, így nem tud biciklizni. Persze ez butaság, igazából az okoz neki gondot, hogy tudatában van a ténynek, miszerint nem mehet amerre csak akar, hanem van egy bizonyos mozgástér, amin belül tud csak mozogni. Ez pedig megijeszti. Tegnap kipróbáltuk, egy darabon ügyesen ment, aztán egy nagyon pici kanyarodós résznél megijedt, és letért az útról, át egy csöpp korláton, vagyis bevágta a sípcsontját. Ezután pedig közölte, hogy menjünk haza. Persze nem fogom ennyiben hagyni, meg fogja tanulni mindkettőt, csak most még bizonytalan magában az új kihívások miatt. 

Aztán hazajöttünk, már Terri is itthon volt, így viszont én visszamentem a parkba, ugyanis kiesett a kulcscsomóm a melltartómból -nem vittem se táskát se kabátot, amiben tárolhattam volna-, így meg kellett találnom. Körülbelül 10 percnyi keresgélés után meg is lett, ami jó, mert már épp kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért ott lézengek, mint gólyafos a levegőben, látszólag reménytelenül. Aztán bejöttem, még beszélgettünk Terrivel, aztán feljöttem, felvettem a bikinimet, törölköző, sampon, balzsam, pénztárca és ebook a táskába, majd indulhattunk. Elkísértem Dillan-éket az úszóedzésre, és most én is úsztam. Igazából eseménydús, vagyis inkább beszélgetésdús volt az az egy óra, pedig azt hinné az ember, hogy egy uszodában, a vízben, idegenek között nem nagyon fog beszélgetni. 

A pénztárnál megvettem a jegyem, de persze egy jóképű srác volt az alkalmazott, én meg szokásomhoz híven lefagytam, ami nem segített megoldani a problémát. Körülbelül így hangzott a jegyvétel:

Srác: - Szia!

Én: - Ömm.. Helló. Én egy... egy jegyet szeretnék venni.

Srác: - Úszni szeretnél?

Én: - Igen. És felnőtt vagyok. Vagyis felnőtt jegyet szeretnék.

Ezek után a srác kiszolgált, és külön pluszpont jár érte, amiért nem röhögött a képembe. Jófej volt azért. Plusz még megkérdezte, hogy szükségem van-e ötven penny-re az öltözőszekrényhez, én pedig anélkül, hogy belenéztem volna a pénztárcámba vágtam rá, hogy igen. De előtte én is jófej voltam, ugyanis, amikor fizetésre került a sor, 4.30-at kellett fizetni, de nekem meg csak húszasom volt, így modntam, hogy megnézem, van-e apróban 30 pennym. A srác pedig tök meglepetten nézett rám, lehet, hogy nincs hozzászokva, hogy megkönnyítik a munkáját. 

Átöltöztem, aztán bementem a vízbe. Először egy, a mellettem lévő sávban úszó nő bámult meg borzasztóan, aztán, mikor egymás mellé kerültünk az egyik végen, megkérdezte, hogy találkoztunk-e már, mert nagyon ismerős vagyok neki. Le kellett lomboznom, ugyanis én még az életben nem láttam. Persze kedvesen mosolyogva lomboztam le :D Aztán egy másik nő kérdezte meg, hogy mindig ilyenkor jövök-e? Mondtam, hogy most vagyok először így úszni, de miért kérdezi, erre kiderült, hogy csak az érdekelte, mindig ennyien vannak-e. A harmadik medencés beszélgetőélményem  egy apához és a fiához fűződik, akik pont akkor jöttek be a vízbe, mikor én azon az oldalon voltam. Az apuka ment elöl, és amikor a lépcső feléhez ért, szinte sokkot kapott, úgy hajtogatta, hogy "Jézusom, de hideg". Én nevetve odaszóltam, hogy meg lehet szokni, a 6 év körüli kisfia pedig hátulról taszigálta, hogy haladjon már. Végül erőt vett magán, belevetette magát a vízbe, majd mikor felbukkant a "mélyből" -volt vagy fél méteres a vízmélység-, egymásra mosolyogtunk. Persze a kisfiának is csak addig volt nagy a szája, míg derékig nem ért a vízbe vezető lépcsőn, aztán már apját meghazudtoló módon hajtogatta, hogy hideg. :D Végül együtt, hárman számoltunk vissza háromtól, és mire kb. "-2"-höz értünk, ugrott is. Aztán még többször is egymásra mosolyogtunk mind az apukával, mind a kisfiúval, aki amúgy nagyon ügyes volt. A negyedik élményem pedig egy, a szomszéd sávban úszó bácsival volt, aki, miután végzett, közölte, hogy "Befejezte", én pedig egyéb ötlet révén megdicsértem. Megkérdezte, mire edzek, mire mondtam, hogy csak "funnyswimming-elek", mire csak mosolyogva bólintott, majd, miután szép délutánt kívántunk egymásnak, továbbállt, én pedig tovább róttam a hosszokat. Ennyit beszélgettem, de azért ez meglepően sok! Plusz a legszélső sávban volt egy helyes srác tök kedves mosollyal, akit rajtakaptam, hogy nagyon megbámult -nem bunkó módon, hanem érdeklődve-, mikor gyakoroltam az egyik balettos kimondhatatlan nevű lépést, ami igazából nem is lépés, csak annyi, hogy a lábat előre kinyújtjuk 90 fokban, majd oldalra visszük anélkül, hogy lejjebb engednénk, végül hátra. És ezt víz alatt könnyebb gyakorolni. Persze nem szólított meg, de egy kicsit örülök is neki, mert magamat ismerve inkább nőiesen belefulladtam volna a vízbe, mintsem beszélgessek vele. 

Aztán, Dillan úszóedzésének a végén felöltöztem és hazajöttünk, itthon pedig már semmi érdekes nem történt. Illetve de, eszeveszetten kutattam valami jó sorozat után, de híján a jó minőségű, szórakoztató, jó történettel és legalább 2 szériával rendelkező sorozatoknak újrakezdtem a White Collar -A nagy svindlit.