Egy éve, a Londonban készült utolsó képem (hajnali 3 óra, taxira várva)

Ahogy tegnap megjósoltam, ma nem sok dolgom volt.

Reggel 7:49-kor magamtól felébredtem, és ahogy a telefonomért nyúltam, hogy kikapcsoljam az ébresztőt ráébredtem, mekkora mákom volt, ugyanis nem állítottam be, el is aludhattam volna.... Végül nem lett ilyen gond, szerencsére, szóval minden rendben volt. Valamiért egész frissen ébredtem, így hát felöltöztem, beágyaztam, kimerészkedve fogat mostam, aztán bementem a nappaliba Dillan-hez. Aki már megint reggelizett, így vagy egy fél óráig nem nagyon beszélgettünk. Aztán feljött az apuka, készülődött meg minden, és a tegnapi esetből tanulva most kérdezgettem Dillan-t, hogy nem játszunk-e csocsót, vagy később lesz-e kedve kimenni biciklizni. Így az apuka nem szólhatott egy szót sem. Aztán az egész délelőtt elment azzal, hogy miután az apuka elment, csináltam Dillan-nek még egy szendvicset, mert éhes volt, majd rávettem, hogy írja meg a háziját, ugyanis 11-kor jönnek érte. Az egy órás feladatot kb. 2 óra alatt csinálta meg, ugyanis ahelyett hogy koncentrált volna, csak szenvedett. Mármint szó szerint. Táncolt, felállt-leüllt, folyamatosan vonyított és énekelt. Azt hittem, lecsapom, de végül csak folyamatosan rászóltam. És szegény mondta, hogy fáradt, nem tud koncentrálni, nem engedhettem meg neki, hogy ne csinálja meg, mert tudtam, hogy késő délutánig nem jönnek haza krikettről aztán meg az esti házija úgyis ott van. Így kivételesen nem lehettem engedékeny, de végül kész lett vele. El sem hittem! Ekkor volt 11 óra, de még nem jöttek érte, úgyhogy elkezdtünk passzolgatni az egyik red nose-os labdácskával, aztán ki kellett térni a másik labdája elől. 20 percig játszottunk, de egy életnek tűnt :D Aztán végül csöngettek, így én lementem ajtót nyitni, Dillan pedig megkereste a zokniját. Beszélgettem Rahel apukájával egy keveset, kérdeztem, hogy kb. mikor jönnek, mire azt felelte, hogy 5 óra körül. Így tudtam, hogy -feltehetőleg- semmi dolgom nem lesz a nap hátralévő részében, úgyhogy mikor elhajtottak, becsuktam a bejárati ajtót, és feltáncoltam az emeletre. Rendet raktam, majd elhelyezkedtem a székemben, és vagy két órán át karaokéztam. Nagyon jól esett, hogy őszinte legyek. Aztán lementem, és derékig elvesztem a fagyóban valami ebéd után kutatva, míg végül találtam fagyasztott borsót, kukoricát, meg halrudacskákat. Úgyhogy azokat készítettem el, majd miután megebédeltem és elpakoltam, feljöttem a szobámba White Colalrt nézni, de egy rész után úgy éreztem, csinálni kéne valamit, úgyhogy végül megírtam a levelet -legalábbis egy erős vázlatot-, amit majd odaadok a családnak, mikor elmegyek -illetve a terv szerint csak lerakom Dillan szobájában vagy a szülőkében, ahol biztosan megtalálják majd, ha hazajöttem a reptérről-. Egész jól sikerült, azt kell mondjam, bár amikor ahhoz a részhez értem, hogy valami kedveset írjak az apukának is, elakadtam, és nagyon erősen kellett gondolkodnom, mire valami olyat tudtam írni, ami hihető és kedves.
Aztán megjött az anyuka 5 órakor, én pedig szokásomhoz híven lementem köszönteni, és pár percnyi bájcsevej után megkérdezte, nem leszek-e a kuktája (souchef), én pedig persze igent mondtam. Megcsináltuk a vacsit, meg a holnapi ebédet is, míg beszélgettünk. Nagyon sok minden szóba került, mint kiderült, bénán mosogatok, de beszéltünk például a családomról, hogy hol laktunk korábban, mi a helyzet mamával, a fősuliról is szó esett -mikor mondtam, hogy nem vagyok kétségbeesett, elvagyok egyedül meg minden, de azért jó lenne már megismerkedni valami pasival. A nagymamám valószínűleg azt hiszi, leszbi vagyok. Ezen jó lenne változtatni, Terri szó szerint hangosan nevetett-, meg úgy általában mindenről. Hogy a lányokra azért jobban figyelnek a szülők, ha mondjuk partiba mennek, mert hát a pasiknál nem áll fenn a veszély, hogy teherbe esnek; hogy milyen gyorsan eltelt a nyár, beszéltünk még a magyar kajákról, a paleo diétáról is, meg kiderítettem, hogy az egész család ki fog kísérni a reptérre két hét múlva -nagyon édesek :D-. Jó volt, felidézte bennem, mikor anyuval főzőcskézünk otthon.
Idő közben elromlott a mosogatógép, úgyhogy volt szerencsém Hamupipőkéset játszani, ki kellett mernem a mosogatógépből a vizet egy kis tálkával. Azt hittem, sosem fogy el a víz, de végül én nyertem :D
Fél 6 körül megjött Dillan is, és egy kis beszélgetés után feljöttünk, ő a nappaliba, én pedig a szobámba. Míg lent voltunk, az anyuka mondta, hogy "Hm... kinek lesz a szülinapja holnap?" Erre Dillan mondta, hogy fogalma sincs, én is mondtam, hogy hááát.... nem tudom. Aztán még beszéltünk a szülinapokról is, meg hogy egyik sem igazán meghatározó, mármint semmi nem változik egyik napról a másikra csak mert szülinap van. A változások máskor történnek, év közben.

Egyébként, egy éve ilyenkor már rég Ausztriában voltam, ha jól emlékszem, anyuéknak meséltem éppen, hogy mik is történtek velem a repülőn, a várakozáskor, meg hasonlók :D Emlékszem, hogy előtte való éjszaka nem aludtam, mert hajnali fél 4-kor jött értem a taxi. Még az is megvan, hogy a riasztóval bajlódtam, és majdnem szívrohamot kaptam, mert nem tudtam, hogy akkor most kikapcsoltam-e vagy sem, és tudtam, hogy ha nem sikerült, én meg kinyitom az ajtót és felverem a házat hajnali fél 4-kor benne két kétéves és egy négyéves kiskölyökkel, akkor nem lesz szükségem taxira, mert halott leszek. A tavalyihoz képest most még van egy picit kevesebb, mint két hetem itt, és nem kell majd közel egy órát a taxiban töltenem kínos néma csöndben a taxis pasival, mert a család visz ki.  Változnak az idők :D

Szóval az utolsó napom 18 évesen jól telt, pihentem, főztem -krumplit és répát pucoltam-, játszottam Dillan-nel, és olvastam. Elsuhant, akárcsak a többi, holnap pedig kettesben leszünk Dillan-nel. Viszont mostanra -már egy pár hete- eljutottam arra a pontra, amikor még csak fel sem merül bennem, hogy talán aggódhatnék, hogy mit fogunk csinálni. Megoldjuk, eddig is jól éreztük magunkat, ez után sem fog változni. Aztán elmegyek a COSTA-ba és megajándékozom magam egy szülinapi kávéval -talán forró csokival- és egy szülinapi brownie-val. :3