Harminchatodik nap (2015. 08. 19. Szerda)

A szülinapooom :D Egyébként tényleg nagyon jó napot tudhatok magam mögött. Kezdjük a reggellel. Szokásosan felkeltem 7:50-kor, csekkolta...

A szülinapooom :D Egyébként tényleg nagyon jó napot tudhatok magam mögött.
Kezdjük a reggellel. Szokásosan felkeltem 7:50-kor, csekkoltam az internetet, meg minden, és már épp mentem volna ki, mikor megcsörrent a telefonom. Anyu volt az, és ahogy felvettem, énekelni kezdte a "Boldog szülinapot" dalt :D Szóval jól indult a reggelem, aztán egy kis beszélgetés után kimerészkedtem, de legnagyobb meglepetésemre Dillan még nem volt ébren. így visszatértem a vackomba, hogy netezek egy kicsit, míg fel nem ébred. Épp írtam Lettinek, hogy a kissrác még nincs ébren, mire lelépdelt a lépcsőn... Persze, kellett nekem emlegetni :D Szóval lesétált a lépcsőn, és mikor köszöntöttem, felém fordult, és teljesen kómásan, még rekedtes hangon, kezében a tablettel közölte, hogy "Nagyon boldog szülinapot!", ez pedig annyira meglepett, hogy egy pillanatra megszólalni sem tudtam, majd végül rámosolyogtam, és megköszöntem. A következő fél órában semmi nem történt, csupán adtam neki reggelit, de mivel nem volt itthon kenyér, így a lehetőségek tárháza lekorlátozódott a tojásra, amit annyira nem csíp és a tej nélküli müzlire. Félreértés ne essék, tej volt itthon, kb. 5 liter, de anélkül szereti, csak úgy ropogtatni. Így végül az utóbbira esett a választása. Aztán az apuka is felsétált, felköszöntött, és kedvesen megkérdezte, hogy "Még mindig álmos vagyok?", én pedig mondtam, hogy "Igen, a reggel 8 óra nekem olyan, mintha még mindig éjszaka lenne.". Aztán ő elment munkába, mi pedig az ablakból integettünk neki. Ezek után Dillan felment a lépcsőn, én pedig meglepődve kérdeztem ismét, hogy hová lett az a Dillan, akit én ismertem? Erre nem reagált semmit, csak mondta, hogy fel tudok-e jönni egy pillanatra. Gondoltam, segíteni kell valamiben, de amint felértem, elém állt, és feltartott egy kis, baracksárga csomagot és egy citromsárga borítékot. Ledöbbentem, de szó szerint, aztán hirtelen elfutották a szememet a könnyek. 
Nem is tudtam megszólalni, de végül erőt vettem magamon és megnéztem az ajándékot, ami egy The Body Shop-os mangós szett volt -tusfürdő, kézkrém és testápoló-, kinyitottam a borítékot, amiben egy Jelly Bean-es üdvözlőlap volt, belülről az egyik oldalra Terri írt, mégpedig a "Dear Zsofia, Wish you a very "happy birthday". Love, Terri, Druvi e Dillan" feliratot, a másik oldalra pedig Dillan önmaga írt és rajzolt, a következőket: "DEAR ZSOFIA, HAVE AN AMAZING DAY!! From Dillan", valamint lerajzolt engem, meg őt, amint kacsint.Borzasztóan meghatódtam de láttam Dillan-en, hogy nem nagyon érti, miért sírok egy testápoló készleten, úgyhogy visszafogtam magam, és megkérdeztem, hogy megölelhetem-e, mire egy jó tízéveshez híven elhúzta a száját, és mondta, hogy "Egy kicsit". De ez is valami volt, többet nem is vártam, úgyhogy magamhoz szorítottam egy pillanatra, majd nem akartam tovább kínozni, így elengedtem. De láttam rajta, hogy örül, hogy tetszik az ajándék. Aztán mondta, hogy van torta is lent, mire lementünk, és megcsodálhattam az extra csokis tortámat, ami szintén nagyon tetszett. Ezek után hagytam, hadd tabletezzen egy kicsit, én pedig olvastam -valamint egész nap 10 percenként rohangáltam a géphez, hogy megköszönjem a Facebook-os köszöntéseket. Biztos mindenki azt hiszi, hogy tök uncsi napom volt, pedig igazából nem, csak egy tízévesre vigyázni nem olyan munka, ahol minden másodperc figyelmet igényel- , majd megkérdezte, hogy kimegyünk-e a parkba. Mondtam, hogy persze, de öltözzön fel, mossa meg a fogát, írja meg a háziját, aztán mehetünk. Erre persze elkezdett alkudozni, hogy mi lenne, ha most mennénk ki, és miután bejöttünk, megcsinálja mindezeket. Én meg úgy voltam vele, hogy felőlem miért is ne, úgysem néz ki úgy a pizsije, mint egy pizsi. Úgyhogy fogtuk az ütőt meg a labdát, és kimerészkedtünk. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, bár fújt a szél, de ez nem rontott egy szemet sem a szép időn. Vagy háromnegyed órán át dobáltam a labdákat Dillan-nek, néha jobbakat, többször pedig borzalmasakat, majd passzolgattunk egy kicsit, mire legnagyobb meglepetésemre megkérdezte, hogy elmegyünk-e a játszótérre, ami közvetlenül a park mellett van. Mondtam, hogy persze, még úgysem voltunk, mióta itt vagyok, így hát arra vettük az irányt. Először beleült egy ilyen szürke kis fazékszerűségbe, én pedig pörgettem. Ezzel elvoltunk jó sokáig, mert bár nagyon szédült tőle, mindig mondta, miután -meglepően gyorsan- rendbe jött, hogy újra.Aztán átálltunk a mászókára, amivel elvoltunk egy ideig, majd egy 9 éves kissrác is csatlakozott hozzánk, így őt ketten egymásra találtak és nagyon jól elvoltak. Én pedig, miközben rájuk figyeltem fél szemmel, észrevettem egy tündéri kislányt, aki szintén a mászókán játszott, és néha rám nézett és fültől fülig vigyorral mondta, hogy "Easy-peasy" -"könnyű-mönnyű-. Minden alkalommal, amikor átjutott valahol, kitárta a csöpp kis kezeit, és rám nézve azt kiabálta, hogy "Tá-dáá", én pedig természetesen megtapsoltam. Minden egyes alkalommal. Azt hittem, elolvadok neki! Természetesen nagyon szeretem Dillan-t, de semmi sem fogható egy kis csöppség feltétlen szeretetéhez. Vele játszottam, követtük a srácokat, ő is próbálta megcsinálni azokat a dolgokat, amiket ők csináltak, de persze nem ment neki. Többször is felmászott a mászókára, majd felém fordult, és szinte a karomba vetette magát, mert azt akarta, hogy vegyem le. Aztán csatlakozott hozzánk egy másik kis szőkeség, mint kiderült, ő "A barátnő". Akkor a srácok épp a hintán versenyeztek, hogy ki tud magasabbra menni, a lányok pedig fogócskáztak, de az a lány, akit korábban megismertem, minden egyes lefutott kör után hozzám szaladt, átölelt csöpp karjaival, én pedig felvettem, és feldobtam a levegőbe. Ezzel elvoltunk egy ideig, majd, mikor a srácok megunták a hintát, váltottak megint a mászókára, de most alternatív módon próbálták megmászni, meg felhúzódzkodtak, átfordultak, meg ilyesmi. A lányok pedig felfedezték a falmászás varázsát, ugyanis volt egy kis "fal" a mászókán, amin csak pár "kő" volt, és meg kellett mászni, hogy feljuss a mászókára. Persze a kislányoknak csak segítséggel ment, ami pedig én voltam, a legnagyobb örömmel. Szakadatlanul, vigyorogva pakolgattam fel mindkettejüket a mászókára, idő közben pedig odajött a később megismert kislány anyukája is. Beszélgettünk, kiderült, hogy Lengyelországból jöttek, de a kislány már itt született, meg a tesója is, aki most lesz 2 hónapos. Így bekukkanthattam a babakocsiba, és majdnem elolvadtam, olyan tüneményes kisbaba nézett vissza rám. Megkérdeztem a lányok neveit is, a "Tá-dáá" kislányt Lizzie-nek hívják, és 3 éves, a később megismert szőkeséget pedig Victoria-nak, ő pedig 2 éves nagylány. Aztán a lányok a hinta felé vették az irányt, és az anyuka velük tartott, úgyhogy én maradtam a srácokkal. Viszont a fiúnak mennie kellett -vagy fél óráig szólítgatták, mire hajlandó volt tudomást venni a vigyázóiról-, így mi is elindultunk haza. Illetve még pár percig dobáltunk a parkban, amíg arra nem jött egy nagy kutyus, de tényleg nagy, ilyen maci méretű, csupa bunda kutyuli. Dillan kicsit tartott tőle -kb. a válláig ért, jogos volt a félelem-, így elindultunk visszafelé, de keresztezték egymást útjaink, mire a kutyus megszagolgatott, majd hozzám dörgölőzött, én pedig nem győztem simogatni. Végül Dillan sem tudott ellenállni, és félelemmel bár, de azért megsimogatta. Tetszett neki, hogy olyan puha. Aztán bejöttünk a házba, megetettem a kölköt, hagytam tabletezni, majd közöltem vele, hogy most már aztán fel kell öltöznie. Persze nem öltözött.... Meg nem is tanult. Mégis hogy tanult volna? Helyette megkérdezte, hogy kimegyünk-e biciklizni, és mivel ő kérdezte, így nem mondhattam, hogy nem. Mármint nyilván mondhattam volna, de végre szeret biciklizni, nem akartam letörni. És mivel én is még épp csak túl vagyok az érettségi éven, amikor halálra tanultam magam, átérzem a fájdalmát, hogy nem akar nyáron órákat tanulni. Úgyhogy végül beleegyeztem, hogy kimenjünk. És elképesztett, mennyire ügyes volt! Eleinte csak a járdán mentünk, egészen ki a főútig -arra már nem mentünk fel-, többször, oda-vissza. Kerülgette az embereket, egyszer sem esett el, tényleg ügyes volt. Aztán mondtam, hogy mivel nincs sok autó, és az utcában, a kereszteződésnél vannak ilyen lassító bukkanók, amik nem fekvőrendőrök, hanem olyanok, hogy megemelkedik egy darabon az út, aztán egyszer csak megint normális szinten van, és így, ha az ember nem akar repülni, lassítania kell. Gondoltam, lássuk, hogy megy neki a biciklizés ott, a bukkanónál. Baromi ügyes volt, csak lestem! Aztán kb. másfél óra elteltével -és egy térdsérülés nekem (beletérdeltem a parknál az alacsony korlát egyik faoszlopjába.... És taps :D)- már az utca egyik feléről, a bukkanón át keresztülvágott a kereszteződésen, felment az egyik oldali járdára, a másik bukkanó előtt le az útra, át a bukkanón, fel a túloldali járdára, majd végig a főutcáig a járdán, kerülgetve az embereket és a kutyákat. Elképesztően büszke voltam rá, és ezt meg is mondtam neki, továbbá azt is, hogy ennél szebb születésnapi ajándékot nem is adhatott volna. Megmutatta, milyen bátor és magabiztos. Erre pedig csak úgy csillogott a szeme a boldogságtól, és mondta, hogy "Oh, super!" :D Aztán végül pár kör után bementünk, amit jól tettünk, ugyanis már 2 óra volt, és ő még mindig nem csinált házit, a magántanár, Rosie pedig 3-kor jött terv szerint. Úgyhogy felmentünk, ő pedig egy rövid vita után az anyukájával -és egy Game of Life menet után- végül elkezdte megcsinálni, de nagyon nem akaródzott neki. Végül befejezte -még maradt 25 kérdés, de befejezettnek nyilvánította. Igazából 21 kérdéssel volt kész, de kötöttem vele egy alkut, hogy ha megcsinál még 4-et, akkor a többit elég, ha Rosie-val csinálja, és belement-, és még volt tíz percünk Rosie-ig, így kimentünk bicajozni, mert hát nagyon belejött. Mentünk jó pár "nagy kört" (a bukkanó előttől a főútig), és megtörtént az első esés is. Először nagyon megijedtem, mert le voltam maradva, a kanyar előtt jártam, ő pedig már utána, és egyszer csak hatalmas puffanást hallottam. Persze lélekszakadva rohantam azon imádkozva, hogy ne mozgó kocsi legyen, de tudtam, hogy nem lehet, hiszem ráláttam az útra, és nem jött kocsi. Mikor odaértem, láttam, hogy nekiment egy parkoló kocsinak, kicsúszott a kezéből az irányítás egy pillanatra. Megnéztem, a kocsinak sem esett baja, és azon kívül, hogy megingott az önbizalma, Dillan is rendben volt pár karcolástól eltekintve. Féltem, hogy elmegy a kedve a dologtól, de felállt, leporolta magát, és mondta, hogy még egy utolsó kört menjünk, mert jól akarja lezárni. Így mentünk, és Rosie pont akkor jött -negyedóra késéssel, de megesik az ilyen-, úgyhogy tökéletesen időzítettünk, az utolsó kör pedig jól ment. Úgyhogy bevonultunk a házba, ők elkezdték a tanulást, én pedig kaptam egy óra szünetet ajándékba, ami végül másfél lett. Így már nem sok volt hátra 5 óráig, így játszottunk egy Monopoly-t. És ahogy elnéztem, megmaradt a fejében a kis kiakadásom, ugyanis mikor megkérdezte, hogy miért nem játszunk azt, én mondtam, hogy "Komolyan? Azt? A múltkori...", és erre mondta, hogy "Baleset volt". Én pedig csak mosolyogtam, és tényleg, szabályosan játszott, de jókat nevettünk közben, és természetesen ő nyert, és hatalmas hátránnyal én lettem a második. Aztán megjött az anyuka, úgyhogy lementünk, megöleltem, megköszöntem az ajándékot is, meg a tortát, meséltünk a mai napunkról, aztán kimentünk megmutatni neki, mit tud Dillan a biciklijével. Persze majd kitörte a frász, hogy a kisfia az úton biciklizik, mikor pedig jött egy kocsi, kiabálta neki, hogy "Állj meg!", szegény kölyköt teljesen kikészítve, aki pedig jól kezelte a helyzetet, lehúzódott a járdára. Na de sebaj :D Ügyes volt, aztán az anyuka bement, mi pedig még kint maradtunk egy kicsit. És láss csodát, többször is elindult magától! Pedig ez az egyetlen dolog, amit még nem gyakoroltunk. És nagyon ügyesen ment neki, alig hittünk a szemünknek. Három alkalom után viszont már nagyon szemergett, úgyhogy bevonultunk, és büszkén meséltük az anyukának, mi is történt az előbb, miből maradt ki. Ezek után feljöttem a szobámba, megköszöntem a köszöntéseket, nézelődtem a nagyvilágban, aztán feljött az anyuka, és mondta, hogy mivel szülinapom van, Dillan edzése után elmegyünk étterembe vacsizni. Dillan legnagyobb örömére a Battle Axes-t választották, így mindenki boldog volt :D Ekkor elkezdtem fejben számolni, hogy mindenképp későn érünk haza, és nem tudok beszélni anyuékkal Skype-on, de végül megoldódott ez a gondom, ugyanis mondták, hogy maradjak itthon nyugodtan, edzés után beugranak értem, így tudok beszélni az otthoniakkal. Így is lett, ők elmentek, én pedig skype-oltam anyuékkal. Be nem állt a szám, nem tudom, miért jött rám a szófosás, de megtörtént, a családom pedig mosolyogva tűrte, mint mindig :D Anyu is mesélt, Mamit is láttam pár pillanatra, meg a drága kiscicámat is, apu is morgott a háttérben, szóval a tesókon kívül mindenkit láttam :D
Aztán elköszöntünk, én pedig néztem egy kis sorozatot, majd megjöttek értem. Magamra kaptam egy farmerkabátot, és már szaladtam is le a lépcsőn. Beültem a kocsiba, de út közben kiderült, hogy telt ház van a Battle Axes-ban, így végül Radlett felé vettük az irányt, ott pedig a Pizza Express-nél álltunk meg. Nagyon jó vacsora volt! Előételnek ilyen mini zsömlegolyók voltak fokhagymás vajjal, de finom volt. Főételnek Négy Évszak pizzát rendeltem, és a halas évszak valami undorítóan sós volt, de a többi rész tényleg ízlett, a desszertre pedig már gondolni sem bírtam, de a többiek is így voltak vele. Az egész este nagyon jó hangulatban telt, beszélgettünk, nevettünk, jól éreztük magunkat. Sőt, mi több, még az az apukával is beszélgettem! Ő is viccelődött, mosolygott, nevetett, piszkálódott, érdeklődött, hogy van-e Magyarországon is Pizza Express, voltam-e már, ezek után tervezem-e otthon is kipróbálni, meg hasonlók. Jókedvű volt, alig hittem el, gondoltam, ez valami szülinapi csoda, de hozzá tudnék szokni, hogy ilyen.  Aztán elindultunk visszafelé, és tényleg hideg volt! Esett az eső, de ez csak egy dolog. Belegondoltam, hogy ahhoz képest, hogy itt laknak több, mint 10 éve, nem nagyon bírják az esőt. Szóval az eső csak egy dolog volt, meg se kottyant. De szabályosan vacogtam, olyan hideg volt. Amint beszálltunk a kocsiba, Dillan maxra kapcsolta a fűtést, úgyhogy gyorsan elmúlt a hideg, de azért rossz volt. Út közben is beszélgettünk meg nevetgéltünk, aztán hazaérve felbontottuk a tortámat, amire még egy gyertyát is kaptam, és elénekelték nekem a Happy Birthday-t, plusz Dillan előadta az átírt változatot is, amit angolul még nem hallottam, de érdekes volt :D Majd megszerzem tőle a dalszöveget, és leírom. Felvágtuk a tortát, Dillan megkapta a tetejéről a csillagokat, az apukával pedig egy-egy szeletet tettünk magunkévá. Az anyuka épp csak megkóstolta, annyira tele volt. A torta amúgy nagyon ízlett, tényleg extra csokis volt :D Még beszélgettem az anyukával, csináltunk egy közös képet is -az apukát is megkérdeztem, és láttam, hogy ha nagyon próbálkoznék, meg tudnám puhítani, de nemet mondott, nem szereti, ha fotózzák. Apa sem szereti, ebben is hasonlítanak :D 
Hát, ennyi volt a szülinapom, de nagyon boldog vagyok, amiért így telt, hozzám méltóan. 
A sok-sok köszöntést ezúton is köszönöm, ahogy azt is, hogy ennyien olvassátok a bejegyzéseimet nap nap után. Olyan emberekről derül ki, hogy olvassák, akikre nem is gondoltam volna, hogy minden nap időt szakítanak arra, hogy átfussák a soraimat, de természetesen borzasztóan örülök neki! A huszonnyolcadik napi bejegyzést 54-en olvasták!

A holnapi easy-peasy nap lesz, mert reggel 9 körül meg kell írnia a háziját, aztán Max jön, és mivel már vagy két hónapja nem is találkoztak és ő Dillan legjobb barátja, így tuti, hogy nagyon jól ellesznek :D 

You Might Also Like

0 megjegyzés

Flickr Images