Harmincnyolcadik nap (2015. 08. 21. Péntek)
13:20
Hát, a mai nap sem kezdődött túl izgalmasan. 8-kor kimentem, egy órán át csak reggelit csináltam neki -croissant nutellával-, amúgy TV-ztem, ő pedig tabletezett. 9 órakor elment az apuka, én pedig felküldtem Dillan-t tanulni. 47 percen át tanult, majd mondta, hogy szeretne egy kis szünetet. Mondtam neki, hogy tarthat, ha megígéri, hogy utána befejezi a maradék 13 percet. Mondta, hogy megígéri, úgyhogy hagytam, hogy lejöjjön és begubózzon a nappaliban. Megint tabletezett, én meg, miután ökörködtem egy kicsit előtte, hátha felkelti a figyelmét, olvastam. Aztán egy fél óra múlva mondtam, hogy most már elég, fejezze be. Erre mondta, hogy "Mit? Lejárt az időm. Erről nem én tehetek". Én meg mondtam neki, hogy nem járt le, még van 13 perc. Persze nem hallgatott rám, ekkor pedig radikális eszközökhöz folyamodva odamentem hozzá, leültem a fotel szélére, a kezemet átvetettem a testén, így csapdába ejtve. Ez persze idegesítette, és hajtogatta, hogy "Szálljak le róla", én meg mondtam, hogy "Menjen fel megcsinálni a leckét, és akkor leszállok". Ez a párbeszéd elhangzott jópárszor, majd meglátta, hogy pár tincs kiszabadult a fonatomból, mire megragadta őket, és húzni kezdte. Erre elkaptam mindkét karját, és a karfához szorítottam, valamint erélyesen rászóltam, hogy most már elég, álljon le. Mondta, hogy nem, mire megvontam a vállam és elvettem a tabletet. Erre persze felugrott, és szabályosan ütni kezdett, de úgy, hogy tiszta vörös lett a felkarom. Nem adtam meg neki az örömöt, nem mutattam, hogy fáj, a tabit pedig még kevésbé adtam oda. Ekkor megint a hajamhoz nyúlt, de rákiáltottam, hogy vigyázzon, mit csinál. Erre leállt, de továbbra sem adta fel. Felkergettem a lépcsőn, majd mondta, hogy ha elmeséli az anyukájának, hogy ráültem, aztán úgy kényszerítettem a házi megírására, hogy már lejárt az idő, akkor nem fognak kifizetni. Én erre csak megvontam a vállam, és megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, kinek fognak hinni? A fiuknak, akiről tudják, hogy utálja a tanulást és tabletfüggő, vagy a bébiszitternek, akinek figyelnie kell, hogy kész legyen a leckéje. Erre elgondolkodott, majd mondta, hogy "Nekem, mert a fiuk vagyok." Majd gúnyolni kezdett, hogy "Én meg csak egy bébiszitter vagyok. Kiemelte, hogy bébiszitter, gondolom, azt hitte, ezzel majd a lelkembe gázol, de természetesen még csak meg sem érintett a dolog, csak megcirógattam a haját, és összecsíptem a pofiját, úgy, ahogy az öreg nénik szokták a kisbabáknak, és gügyögtem neki, hogy "Te vagy az én kis bébim". Mire persze abbahagyta. Mondta, hogy tegyem le a tabletet az asztal mellé a székre. Mondtam, hogy rendben, de itt maradok. Leraktam, mire rám nézett, és mondta, hogy oké. És most hagyj magamra. Én meg akaratlanul is felnevettem, és megjegyeztem, hogy "Nem vagyok hülye. Dehogy hagylak itt a tablettel felügyelet nélkül." Úgyhogy helyet foglaltam a földön, és olvastam, míg tanult meg azt hajtogatta, hogy unatkozik. Persze nem tört meg :D Ekkor csöngetett Max, mire Dillan is lejött a lépcsőn azt hajtogatva, hogy befejezte a leckét -amit nem hittem el, de innentől az anya problémája, én mindent bevetettem :D-, majd bevették magukat a nappaliba, és lassan másfél órája tableteznek. A tegnaphoz hasonlóan semmit nem tudok felmutatni, ami kiszakítanák őket a tablet világából.... Ez egyébként nagyon szomorú. Mert persze, mondhatnánk azt, hogy ez normális ebben a korban ennél a generációnál. De nem kéne annak lennie. Hogy olyan szinten ráfüggjön a kölyök, hogy amint elveszem, ütni kezd, míg vissza nem adom neki. Ez már ijesztő...
Végül két óra játék után hozzáfogtak Wii-zni. Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen apró változás mekkora örömöt jelenthet! :D Viszont, míg csináltam nekik az ebédet, összetörtem egy tányért. Nem is én lennék, és féltem is, mit fognak szólni. Mert ha az én tányérjaimról lenne szó, semmit sem szólnék, a tányéroknak ez a sorsuk, de nem a sajátjaim, szóval tartottam a dologtól...
Ilyen frizurával mentem az útra. Bár a fonat kicsit megcsavarodott, azért jól sikerült :D
Nem sokára indulunk Bournemouth-ba, de vasárnap befejezem ezt a posztot, a mai napot. Valamint megírom a szombatot is, visszamenőleg :D
~ O ~
Hú, hát emlékezetes volt, az egyszer biztos. Tehát 14:15-kor útnak indultunk, én pedig olvasni kezdtem, ahogy Dillan a tabletjén belemerült a tablet világába. Végül 7-kor értünk oda, a tervezett 3 órás út helyett majdnem 5 órára sikerült kibővíteni az utazást a folyamatos dugók miatt az autópályákon. Egyébként gyorsan elszaladt az idő, nem is érződött annyinak. Az egész út egybefolyik, két dologra azonban nagyon emlékszem, ugyanis meghökkentő volt egy pillanatra. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem az aktuális könyvemből, hogy Terri és Druvi arról beszélgetnek, hogy Zayn kilépett a One Direction-ből, és hogy valószínűleg egyedül eltűnik a süllyesztőben, mert együtt erősek voltak, de külön csupán gyengécske próbálkozásnak tűnnek a dalai. Ez tényleg megdöbbentett, ugyanis még sosem hallottam, hogy szülők csak úgy, random az 1D-ről beszéltek volna. A másik pedig, amikor egyszer csak Terri hangosan felnevetett. Aztán nevetve magyarázott Druvinak, aki szintén nevetett, mire az anyuka annyira kacagott, hogy a tenyerét is összecsapta, majd törölgetnie kellett a könnyeit. Az a fajta nevetés volt, amitől az embernek önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája, még akkor is, ha fogalma sincs, mi a téma. Nagyon jó volt hallani, még inkább otthon éreztem magam tőle.
Fran megágyazott nekem a nappaliban. Csapatmunka volt, ő kihúzta a kanapét, én pedig megágyaztam, majd miután kértem egy pohár vizet, magamra zártam az ajtót. Szétszedve a frizurám laza fonatot készítettem az alváshoz, átöltöztem pizsamába, majd egy gyors fogmosást követően bevackoltam magam az ágyba, ami egyébként hihetetlenül kényelmes volt! A tableten beindítottam a The Fosters második évadának utolsó előtti részét, majd azt nézve aludtam el.
Hú, hát emlékezetes volt, az egyszer biztos. Tehát 14:15-kor útnak indultunk, én pedig olvasni kezdtem, ahogy Dillan a tabletjén belemerült a tablet világába. Végül 7-kor értünk oda, a tervezett 3 órás út helyett majdnem 5 órára sikerült kibővíteni az utazást a folyamatos dugók miatt az autópályákon. Egyébként gyorsan elszaladt az idő, nem is érződött annyinak. Az egész út egybefolyik, két dologra azonban nagyon emlékszem, ugyanis meghökkentő volt egy pillanatra. Egyszer csak arra kaptam fel a fejem az aktuális könyvemből, hogy Terri és Druvi arról beszélgetnek, hogy Zayn kilépett a One Direction-ből, és hogy valószínűleg egyedül eltűnik a süllyesztőben, mert együtt erősek voltak, de külön csupán gyengécske próbálkozásnak tűnnek a dalai. Ez tényleg megdöbbentett, ugyanis még sosem hallottam, hogy szülők csak úgy, random az 1D-ről beszéltek volna. A másik pedig, amikor egyszer csak Terri hangosan felnevetett. Aztán nevetve magyarázott Druvinak, aki szintén nevetett, mire az anyuka annyira kacagott, hogy a tenyerét is összecsapta, majd törölgetnie kellett a könnyeit. Az a fajta nevetés volt, amitől az embernek önkéntelenül is mosolyra húzódik a szája, még akkor is, ha fogalma sincs, mi a téma. Nagyon jó volt hallani, még inkább otthon éreztem magam tőle.
Szóval hétre értünk Barton-ba, bementünk a házba, bemutatkoztam David-nek és Fran-nek, a család is köszöntötte őket, illetve ők köszöntötték a családot, majd bepakoltunk a kocsiból, és kiültünk a hátsó kertbe beszélgetni. Míg a felnőttek olyan érdekfeszítő témákat boncolgattak, mint az olivafa öntözése, és az öregedéssel járó virágmánia, Dillan tabletezett, én pedig néha beszálltam a beszélgetésbe az aktuális témát érintő hatalmas tudásommal, néha pedig a házat, és a kertet csodáltam. Tényleg varázslatosan nézett ki, de az előkerthez képest kutyafüle sem volt. Az egyszerűen mesébe illő, mondtam is Fran-nek, hogy olyan, mintha csak egy filmjelenetbe léptem volna be. Egyszer rászóltak Dillan-re, hogy most már tegye el a tabletet, nekem pedig egy hajszálon múlt, hogy megkérdezzem, mi a céljuk ezzel. Mégis mi a fenét csináljon egy tízéves fiú egy felnőttekkel körülvett asztalnál, miközben azok olyan témákról beszélgetnek, amik még a legvadabb lánybulik alkalmával sem hangzanak el?! Esetleg annyit tudna hozzátenni a témához, hogy egyszer ő is ültetett olivafát a Minecraft-ban.... A beszélgetés végeztével kimentünk sétálni. Az utcában sétálva varázslatos házak mellett sétáltunk el, mindegyik annyira otthonosnak nézett ki, hogy legszívesebben beköltöztem volna, azonnal.
Az utca végére érve pedig megpillantottam a végtelent, ahogy ott csillogott közvetlenül a szemem előtt. Lélegzetelállítóan szépséges volt a tenger, és ahogy a lenyugvó nap fénye visszatükröződött a vízen és egyfajta glóriát varázsolt mindennek, ameddig csak elláttam, még varázslatosabbnak tűnt. Olyasféle szépség volt ez, amit az ember sosem un meg, amit még csak nézni is nyugalommal tölt el. Éreztem, hogy ha valaha is Angliában kötök ki végül, ez lesz a hely, ahol élni szeretnék, nem pedig a zajos belváros, aminek ugyan megvan a maga szépsége és bája, tiszteletreméltó épületei meg sem közelítik a part nyugalmát. Végigsétáltunk a parton, a sziklánál fogócskáztam Dillan-nel, mert az öt órás autóút alatt annyi energia tobzódott benne, hogy nem bírt egy helyben maradni, valamint beültünk egy üdítőre az egyik part menti kis vendéglőbe, aminek voltak kint is asztalai, ahová le tudtunk ülni beszélgetni. Kiderült, hogy Fran zenetanár, és játszik zongorán és gitáron is. Erről tudtunk beszélgetni, szóval telt az idő. Visszafelé sem tudtam levakarni az arcomról a vigyort, bár, ha őszinte szeretnék lenni, nem is nagyon igyekeztem. Egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, annyira bámulatos volt. A házhoz visszaérve asztalhoz ültünk, hogy megvacsorázzunk. Alapból volt kirakva négyfajta chips az asztalra, azt majszolgattuk, míg nem érkezett meg a fő fogás, chilis bab. Megkérdezte Dave, hogy kérek-e valamit inni. Egy pohár bort, esetleg sört, vizet, bármit? Én pedig már épp mondtam volna, hogy egy pohár bort szívesen elfogadok, mert tényleg jól esett volna, de az anyuka megelőzött, és mondta, hogy sem bort, sem sört nem kérek. Erre persze mit mondhattam volna, így csak megjegyeztem, hogy az a veszély, hogy sört igyak, nem fenyeget, mert nem szeretem az ízét, szóval egy pohár víz megfelel. Közben pedig belül viaskodtam. Egyrészről ott volt bennem, hogy "Az Isten szerelmére, 19 éves vagyok, nehogy már ne ihassak meg pár korty bort, ha megkívánom!", másrészt viszont megértettem Territ, hiszen én sem venném szívesen, ha az, aki vigyázni fog a következő nap a fiamra, bort iszogatna előző este. Mondjuk, ez utóbbi engem valószínűleg nem zavarna, egy pohár bortól nem rúg be az ember, hacsak nem csont és bőr, de, mint tudjuk, ez engem nem fenyeget. Szóval valószínűleg csak a szokásos empátiám jött elő belőlem. Aztán pedig az asztalra került a rizs és a kétféle chilis bab. Az egyik, a normális csípős volt, a másik, a vegetáriánus pedig kevésbé csípős. Így bár megkóstoltam a normálisat, de annyira égett tőle a szám, hogy elfutotta a könny a szemem, végül a vegetáriánusból ettem, ami épp tűrhető csípősségű volt. Nem is volt rossz, sőt, kifejezetten érdekes volt. Tetszett, kétszer is szedtem, bár egyszer sem nagy adagot. És mint kiderült, jól tettem, ugyanis még csak ez után jött a desszert. Az asztalra került eper, szőlő, barack, körte, banán, Mr. Kipling és egy mentolos csokis jégkrémtorta. Valamint ne feledkezzünk meg a chipsekről sem, amik még mindig előttünk sorakoztak. Végül, bár nagy volt a kísértés, mindegyikből csak egy kicsit ettem, de így is annyira tele lettem, hogy a rosszullét határán álldogáltam. Ezek után leszedtük az asztalt, majd, miután Terriék felcuccoltak a szobáikba, elindultunk vissza, a sziklához. Ekkor már sötét volt, és kifejezetten hűvös, de még ezt is élveztem, valahogy még ez is annyira másnak tetszett, mint Londonban vagy akár otthon. Visszatérve az egyik padnál ismerősre bukkantunk. Mármint nem az én ismerősömre, az azért sokkoló lett volna. A család és Fran-ék ismerősére, Jenny-re és a kutyusára, Clowdie-ra. Pár perc álldogálás után helyet kínált maga mellett a padon, amit örömmel elfogadtam, majd egy rövid bemutatkozás után beszélgetésbe elegyedtünk. Borzasztó szimpatikus nő, energikus és szókimondó, nagyon jót beszélgettünk. Aztán megérkezett Marty, aki valószínűleg Jenny férje lehet, de vele nem beszélgettem, Jenny-t pedig nem igazán kérdeztem erről, így valószínűleg sosem fogom megtudni. Nagyon jókat nevetett a társaság, öröm volt köztük lenni, bár Dillan azért nem nevetett, mert nem mindegyikben értette a viccet a bennfentes poénok esetén, például, ez esetemben is fenn állt, de nálam közrejátszott az is, hogy néha olyan akcentussal beszéltek, amit még én sem értettem, pedig azért hozzászokott már a fülem. Még Druvi is jókat nevetett Dave-vel, ami különösen tetszett. Gyakrabban kéne nevetnie, de legalább mosolyognia, attól valahogy mindenki felszabadul egy kicsit. Mindenesetre még sosem láttam ilyen vidámnak.
Aztán megkezdődött a tűzijáték, amiről sikerült is pár képet készítenem, mert most, tanulva a délutáni hibámból, magammal vittem a kamerám. Nem tartott sokáig, és nem is volt különösen emlékezetes, de azért szép volt. Ezt követően elindultunk visszafelé. Séta közben Dillan átvette Jenny-től a pórázt, hogy majd ő sétáltatja Clowdie-t, de végül inkább a kutya sétáltatta őt, mintsem fordítva. A kapuban elköszöntünk Jenny-éktől, de végül csak mi, lányok mentünk be a házba, Dillan-nel kiegészítve, ugyanis Druviék átmentek Jenny-ék garázsába, Marty-hoz még inni pár sört, beszélgetni. Szerintem sosem felejtem el Dillan arckifejezését, amikor megkérdezte, hogy "Hol van apa?" Nem csak simán kérdezte, pánikszerűen forgott körbe, látszott rajta, hogy tényleg meg van ijedve. Megnyugtattuk, hogy csak a szomszédba ment Dave-vel, majd jönnek, mire csak a fejét rázva annyit mondott, hogy "Nem tetszik ez nekem..." Majd megtudja, ha idősebb lesz :D (Fú, de rossz volt ezt leírni. Emlékszem, én mennyire utáltam, és utálom a mai napig, ha valakinek akár a szemében vagy a mosolyában észreveszem ezt a mondatot, hát még, ha ki is mondják. Nem vagyok erőszakos ember, de akkor legszívesebben megütném az illetőt, hiszen nekem senki ne mondja meg, mit fogok tudni később. Gondolhatja, az nem érdekel, de ne nagyzoljon, hogy "ő már tapasztaltabb". Szóval inkább visszaszívom)
Fran megágyazott nekem a nappaliban. Csapatmunka volt, ő kihúzta a kanapét, én pedig megágyaztam, majd miután kértem egy pohár vizet, magamra zártam az ajtót. Szétszedve a frizurám laza fonatot készítettem az alváshoz, átöltöztem pizsamába, majd egy gyors fogmosást követően bevackoltam magam az ágyba, ami egyébként hihetetlenül kényelmes volt! A tableten beindítottam a The Fosters második évadának utolsó előtti részét, majd azt nézve aludtam el.
Ahogy a szikláról néztem a tengert, végig az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha mindenki velem lenne, akit szeretek. Mert tudtam, hogy nekik is tetszene az a látvány, és erről senkinek nem kéne lemaradnia, egyszerűen bámulatos.
0 megjegyzés