Húú, hát ez egy érdekes nap volt. Mármint teljesen átlagos, de nem szokásosan jó, inkább csak a vége felé lett vidám.

Reggel 8-kor kimentem, kb. 9-ig csak a reggeli miatt beszéltünk, de ennyi. Érdekes volt, hogy tudtam, hogy itthon van az apuka, és itthon is marad egész nap, de egyáltalán nem feszélyezett, valószínűleg a tegnapi jófejkedése miatt. Aztán felment megírni a háziját, de a kis rafkós nekem azt mondta, hogy korlátlan ideje van megcsinálni, tehát nem tízperces feladatokról van szó, és nem is egy órásról. Így csak visszavonultam a szobámba, miután elmosogattam, és sorozatot néztem, meg olvastam. Aztán úgy másfél óra után felmentem megnézni, mi a helyzet vele, hogy halad. Mondta, hogy még 4 kérdés van hátra, hogy áll az idővel? Egy pillanatra csak lestem, hogy milyen idő, hiszen azt mondta, nem időre megy, de ezt nem mondhattam neki, így mondtam, hogy úgy egy órája. Erre mondta, hogy ó, akkor lejárt az idő, és becsukta a könyvet jelezve, végzett. Én úgy voltam vele, hogy 4 kérdés meg egy kis saccolás/füllentés nem a világ vége, úgyhogy hagytam átöltözni, majd kérdeztem, hogy játszunk-e valamit, míg Max ide nem ér. Mondta, hogy persze, de csak akkor, ha én állítom fel. Így hát nekifogtam felállítani a KerPlunk-ot, a nagyot is, meg az utazós változatot is. Egy jó tíz perc eltelt azzal, hogy minden darabját megnézegettük a mini, hurcolható változatnak, és azt hajtogattuk, hogy "Milyen édes ez a kis golyó! Hogy milyen picike ez a pálca!" és így tovább... :D Játszottunk egy-egy menetet mindkettővel, de valami borzasztóan balszerencsés voltam most, annyi golyó gurult le, mikor én húztam ki a pálcákat, hogy el sem fértek a tárolóban. Na de sebaj :D Azt elpakoltuk, aztán megjött Max. Na onnantól kezdve nem is léteztem, és ezt most nem úgy kell érteni, hogy meghúzódtam a háttérben, nem. Igyekeztem felhívni magamra a figyelmet, de magasról tettek rám, mintha nem is beszéltem volna. Ekkor jöttem rá, hogy ennél még az is jobb, amikor visszabeszél. Jobb, mintha semmibe vesz. Szóval vagy két órán át tableteztek, szerintem az sem tűnt volna fel nekik, ha sugárban lehányom őket, vagy a előttük mészárolok le egy adag kisnyuszit, esetleg spontán szülök egyet... Így egy negyed óra után feladtam a próbálkozást, és olvastam, majd naplót írtam, jól kidühöngve magam, hogy kívülről kedves mosolyt tudjak varázsolni az arcomra. Aztán végül rászánták magukat, hogy kimenjünk a parkba. Így is lett, focizási szándékkal mentünk, de mintha megszállt volna valami, baromi ügyes voltam, 6 gólt is rúgtam, így hát úgy döntöttek, nem játszanak, menjünk inkább a játszótérre. Odaérve beültem a hintába, onnan figyeltem, ahogy játszanak és ökörködnek. Aztán persze meg kellett mutatni Max-nek, hogy milyen gyorsan tudok pörgetni, de ő végül nem merte rászánni magát, hiába esküdöztem, hogy ha nem szeretné, nem pörgetem olyan gyorsan. Játszottak az ilyen tücskön, amire ráül az ember, és előre-hátra dülöngél vele. Idő közben átültem a padra, ahonnan mindent figyelhettem. Volt ott egy tündéri kislány, olyan másfél év körül lehetett. Közeledett felém, nyomában az anyukájával, és a kerítés felé mutogatott. Egy percig ötletem sem volt, hogy mit szeretne, így csak kedvesen mosolyogtam rá, de végül rájöttem, hogy a focilabdát a kerítés széléhez raktuk le, és azzal szeretett volna játszani. És mivel nem láttam esélyt, hogy a srácok egyhamar ráfanyalodnak, természetesen mutattam és mondtam, hogy vigye nyugodtan, játsszon vele. Az anyukája megköszönte, és aztán, míg ott voltunk, végig a labdát szorongatta a kis csöppség. A másik érdekesség, hogy jött egy fiú, olyan 9-10 éves lehetett, de sosem voltam jó a kor megsaccolásában. Az anyukája/nanny-je lehetett vele, fogták egymás kezét, úgy jöttek. Furcsálltam, hogy egyáltalán nem beszélgettek. Aztán beült a srác a szürke forgós cuccba, és a kezével körkörös mozdulatokat tett, a kísérője pedig kérdezte, hogy "Forgassalak? Rendben, hát legyen". Ellökte, és közben beszélgettünk, hogy nem is értjük, hogy nem szédülnek el (Dillan sem szokott). Amúgy én sem vagyok az a szédülős fajta, de egyszerűbb egy perces barátságot kötni, ha... rásegít az ember a közös tulajdonságokra. :D Mikor átszálltak a hintába rájöttem, hogy a kissrác valószínűleg néma, ugyanis nem beszélt, csak mutogatott, és felismertem pár mozdulatot, amit a kísérője mutatott. Először azt hittem, süket, de a nő beszélt is hozzá, és amikor mondta neki, hogy álljon fel -a hintából-, és nem mutatta, azt megértette, és felállt. Nagyon érdekes volt nézni, hogyan kommunikálnak, teljesen magával ragadott. A kissrác arcára kiülő vigyor, amikor a kísérője hatalmasat lökött a hintán, szerintem mindig megmarad az emlékeim között. Valamint a mozgása alapján úgy gondolom, hogy esetleg valami enyhe autizmusa/mozgásproblémája is lehet, mert nagyon nehézkesen szállt ki meg be a hintákból/ba, nem nagyon tudta koordinálni a mozdulatait. 

Az utóbbi napokban, ahogy a The Fosters-t néztem, arra gondoltam, hogy egyszer, ha majd lesz családom, én is hasonlót szeretnék. Nagyot, hangosat, színeset, szeretettel telit. Saját gyerekekkel és örökbefogadottakkal együtt. És ahogy elnéztem a kisfiút, ahogy ott vigyorgott a hintában, miközben erősen kapaszkodott, nehogy kiessen, arra gondoltam, hogy abban a családban, amit elképzeltem, ő is nagyon jól érezné magát és megtalálná a helyét a szeretetkuckóban. 

Aztán végül a srácok úgy döntöttek, ideje bemenni, úgyhogy megacéloztam magam, és megkörnyékeztem a kis csöppséget a labdáért. Szegény nagyon sírt, mikor vissza kellett adnia, a szívem majd' megszakadt, de nem tehettem mást. Ha enyém lett volt, biztosan azt mondom, tartsd meg nyugodtan, vagy találkozzunk holnap ugyanitt, és akkor majd visszaadod, addig a tiéd lehet. De hát nem az enyém volt, így el kellett kérnem. 

Hazaérve a srácok közölték, hogy éhesek, így Druvi elvitte őket a McDonald's-ba, én pedig megettem a maradék tésztát tegnapról, Bolognai szósszal. Akkor már a kisebb rosszat :D Gyorsan belapátoltam, míg odavoltak, így mikor ettek, volt pár perc szabadom, amikor feljöttem a szobámba. Utána pedig bevágódtak a tablet elé, és nem mozdultak volna ki semmi pénzért. Ezt megelégelve a tőlem telhető legszigorúbb hangon -ha az apuka itthon van. Ha nincs itthon családtag, tudok igazán szigorú is lenni!- közöltem, hogy most azonnal elrakják a gépeket, vagy én veszem el. Erre egy percig farkasszemet néztünk Dillan-nel, majd közölte, hogy "Idegesítő vagyok". Erre azt válaszoltam, hogy ez nem tud meghatni, mondtak már rám rosszabbat is. 

Végül úgy újabb másfél órányi üresjárat után -merthogy nem hatott az au pair-i szigor- váltottak, és nekiálltak játszani a Wii-vel. Ez már hatalmas haladásnak számított, ugyanis legalább dühükben ugráltak meg kiabáltak, nem csak ültek egy helyben. De aztán -még az égiek is összefogtak ellenem- lemerült az egyik konzol, így vissza kellett rakni tölteni. Mondtam nekik, hogy negyed órát kapnak, aztán játszunk, mert megígérték, mire közölte Dillan, hogy fél óra. Akkor, ott legszívesebben lekiabáltam volna a fejét, hogy itt kérem szépen nem ő szabja a szabályokat, az van, amit én mondok. De nem mertem ilyet mondani úgy, hogy tudtam, az apuka lent mindent hall, így mondtam, hogy negyed óra, és kivonultam. De végül fél órát adtam nekik. Persze ez sem volt elég, amikor bementem, hogy már fél óra is letelt, mondták, hogy "Várjak még". Erre felvontam a szemöldököm, és közöltem, hogy oké, én várok, de ő fogja megmondani Terrinek, hogy egész nap a tableten játszottak leszámíta azt a másfél óra játszóterezést. És végszóra belépett Terri, pont, mikor mondta Dillan, hogy jó, majd megmondja. Aztán megkérdezte, hogy hány óra, mire mondtam, hogy öt. Erre látszott az arcán a meglepetés. Feljött az anyuka, kérdezte, hogy hogy viselkedtek a srácok, én meg mondtam, hogy annyira nem voltak jók, nem lehetett őket levakarni a gépről. Erre Dillan mondta, hogy nem is igaz, csak másfél órát játszottak. Én pedig most először nem álltam mellé -mint ahogy ő arra számíthatott-, hanem megmondtam az anyukának, hogy a nagy fenéket, egész nap azzal játszottak. Persze mondtam, hogy voltunk kint, meg játszottak egy kicsit a Wii-n, de lemerült a kontroller. Mondta az anyuka, hogy igen, Max az egyetlen barátja, aki annyira nem sportos, inkább kocka típus, ez várható volt, így azért megnyugodtam, hogy nem volt mérges. Addigra felállítottam a Monopoly-t, és játszottunk is egy menetet. Amit én nyertem!!! Méghozzá toronymagasan! El sem hittem! De Dillan sem, közölte, hogy nagyon mérges, és visszament a tablethez. Természetesen Max anyukája ezt a pillanatot választotta, hogy betoppanjon. De örültem neki, mert vele jött Max 5 éves kishúga, Jorja is. Félénk kislány volt először, de amint megcsodáltam a színes ceruzáit, megpuhult :D Aztán pedig elkezdte csikizni Max-et, én meg Dillant-, így kialakult egy lányok a fiúk ellen versengés, ami még jobban megnyitotta felém a kislányt. Egyébként a versenyt -mondanom sem kell- mi nyertük :D Aztán megkérdeztem Jorját, hogy szeretné-e, ha befonnám a haját, mire lelkesen bólogatott. Bedugtam a hordozható winchester-emet a gépbe, mert azon vannak a képek. Végignéztük őket, majd választott egyet, ami nagyon tetszett neki. Kérdeztem, hogy míg csinálom a haját, szeretne-e nézni valamit, mire mondta, hogy persze. Természetesen a Jégvarázsra esett a választás, de mivel nem volt letöltve, YouTube-on pedig nincs fent az egész, így csak meghallgattuk a Let it go-t, majd váltottunk.

Ekkor pedig -legnagyobb örömömre- Dóra, a felfedező lett az új műsorszám. Viszont, ez, kéremalássan, már nem a régi, oldfashion verzió, ahol a csöpp, bubifrizurás kislány tudálékos hanggal érdeklődik, hogy "Látjuk-e a rókát?", valamint, hogy "Merre menjünk? hátizsááák", és akkor jön a dal, miszerint "Én vagyok a hátizsák és tömve a hasam, amire csak szükség lehet, az mind bennem van. hátizsák, hátizsák, hátizsák, hátizsák, igeeeen!" -megjegyzem, ijesztő, hogy nem kellett rákeresnem a dalszövegre....-. Ugyan, dehogy. Itt Dóra már felnőtt -nem megnőtt, csak idősebb lett, hosszabb hajjal-, és amikor a térképre van szüksége nem ugrik ki a táskából a térkép, csupán előkapja a rózsaszín telefonját, megkeresi rajta a "Térkép alkalmazást", és úgy tájékozódik. Őszintén szólva csalódtam, de hát na, a mesék is haladnak a technológia fejlődésével... Végül kész lettem a frizurával, és tényleg jó lett, ráadásul nagyon élveztem, egész nyáron senki haját nem fontam -a sajátomon kívül-, és már nagyon hiányzott a fodrászosdi. 

Megmutattuk a szülőknek az alkotást, mindenki el volt ragadtatva tőle, majd felmentünk a srácokhoz

egy újabb körre. Végül nem fogócskáztunk megint, hanem bújócskára váltottunk. Én számoltam a legtöbbször, de csak azért, mert Max-nek és Jorja-nak is én mutattam a jó búvóhelyeket. Úgyhogy egyszer például konkrétan a nyitott ajtó mellé álltam..... Persze észrevett :D De Jorja el tudott bújni az az emeletes ágy lépcsőjének alsó szintje alá, ahová nem hogy én, de még Dillan sem fér be, máskor pedig a szekrénybe, de olyan csöpp a kislány, hogy Dillan bár megnézte azt a búvóhelyet is, nem látta meg, mert behúzódott hátra :D

Aztán menniük kellett. Az anyuka többször is megköszönte, hogy befontam a haját a kislánynak, és kérdezte, hogy a hajgumikat meg a hullámcsatot visszaadják? Vagy elég, ha holnap visszahozzák? Én meg csak nevetve mondtam, hogy ezek nálam fogyóeszközök, a pénzemből elsősorban ezeket veszek, és miután feltáraztam belőlük, jöhetnek az egyéb vásárolni valók. Szóval maradhat. 

Miután elmentek, felmentem fürdeni, és végre hajat is mostam. El sem tudom mondani, milyen jó érzés -a vasárnapi uszoda óta nem érte víz, és akkor sem mostam meg, mert nem volt nálam sampon-, mintha újjászülettem volna. A tegnapi sebem -amikor bevágtam a lábam a facölöpbe a parkban- mára belilult és feldagadt, és itt-ott véraláfutások díszítik. Nem is én lennék, na. Valamint, miután kiszálltam a kádból, megnéztem az email-em, hátha, és láss csodát, ott volt! Jött egy email végre a mentoromtól, válaszolt! És azt írta, hogy tegeződjünk - *-* -, valamint, hogy hétfőn is el tudjuk intézni a papírokat, így elég vasárnap hazamennem *-*

 Egyébként Jorja nekem teljesen úgy néz ki, mint Kami húga, Fruzsi és Bailee Madison (May Belle a Híd Therabithia földjére című filmből) keveréke. A névre kattintva mutatom a képet a filmbeli kislányról.

Jaj, majdnem elfelejtettem! Ma jött egy levelem, nagyon meglepődtem, amikor Druvi mondta, hogy levelem jött. Szülinapi lapot kaptam anyuéktól, még Safi is aláírta! Nagyon tetszik, csináltam is vele képet :D

Holnap pedig délelőtt jön Max -de most nem izgulok, ugyanis nem lesz itthon senki :D-, 2-kor pedig indulunk a tengerpartra, Bournemouth-ba! És mint kiderült, vasárnap is kéne a segítségem, de egyáltalán nem bánom :D Jaj, de várom, már kíváncsi vagyok *-* Szóval legközelebb vasárnap írok bejegyzést, de visszamenőleg a péntekről és a szombatról is.

Képek a mai napról