Majdnem egy hete ez volt az első "munkanapom". Jól telt, bár várható volt, hogy sok ücsörgés lesz, hiszen Dillan három napig táborozni volt, ahol az egész napos edzések után nyilvánvalóan nem aludtak túl sokat. 

A reggel valami borzalmas volt. Legalábbis én annak éreztem, és rém hosszúnak. Nyolckor kimentem, ahogy mindig, és az apuka is ott volt a nappaliban, Dillan-nel. Így nem a szokásos helyemre telepedtem le, hanem a TV melletti kanapéra. Az egy óra alatt egyetlenegyszer szólaltam meg, amikoris megkérdeztem Dillan-től, kér-e reggelit. Gyötrelmes egy óra volt így, hogy ott volt az apuka. Kimentem a mosdóba, és szó szerint imádkoztam, hogy menjen el dolgozni. Tudom, ez már egy mélypont, de tényleg egyre kevésbé szívlelem. Pont most, vacsora után, illetve miközben a desszertemet fogyasztottam az asztalnál olvasva, jött le egy tányérral a kezében, amit csak belerakott a mosogatóba, majd felvonult. Mikor én is felálltam, hogy elmosogatom a tányéromat és a bögrémet, akkor láttam, hogy nem mosta el, tényleg csak lerakta. És akkor elgondolkodtam egy pillanatra, hogy hogy is van az, hogy a múltkor amiatt volt kiakadva, hogy "nem takarítottam le majd mostam el magam után a tányért", de ő ugyanazt csinálja! Csak lecseszi a tányért arra alapozva, hogy "majd Terri megcsinálja. Vagy Zsófi, ha már fizetünk neki.". Hát, ráfázott, mert már csak azért sem mostam el, jóllehet, ezzel Terrinek okoztam kellemetlenséget. De ha a pasas olyan bunkó, hogy amikor lejön, és köszönve rámosolygok, nem hogy vissza nem köszön, de még csak rám sem néz, akkor -bármilyen jó szívem is van- nem mosom el a tányérját. Terriével meg Dillan-ével természetesen más a helyzet. De az övével más a helyzet. Ha már apuka, akkor folytatom a mesélést. Mielőtt elment, elköszönt Dillan-től, adott neki puszit, és kérdezte, hogy elég volt-e a reggeli, mert hozott friss kenyeret. Erre Dillan-nek felcsillant a szeme, és mondta, hogy "Ó, akkor eszek egy szendvicset. Nutellával." Én meg persze már álltam is fel, hogy lemegyek megcsinálni a szendvicset, mikor az apuka felém fordult, -a nap folyamán először és utoljára- rám nézett és megkérdezte, hogy csinálok-e egy szendvicset Dillan-nek. Akkor egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy visszahuppanok és közlöm vele, hogy "Hát, nem is tudom. Még álmos vagyok, te meg, ha jól látom, pont mész le. Nem csinálnád meg? Én addig pihenek. Ja, és hogy el ne felejtsd, holnap fizunap van.", de végül nyilván nem szólaltam meg. Túl jókislány vagyok, plusz szükségem van a fizumra, nyilván nem vágom magam alatt a fát. Így hát lementem megcsinálni a nutellás szendvicset úgy, hogy konkrétan negyed kenyérre elegendő nutella volt itthon, mikor láttam, hogy jön le az apuka, nyomában a kissráccal. Puszit adtak egymásnak, majd az apuka kilépett az ajtón azt kiáltva, hogy "Szép napot, Dillan." . De őszintén? Már meg sem lepődtem, csak az orrom alatt motyogtam, hogy "Neked is szép napot". A furcsa, hogy az elején még vette a fáradtságot, hogy legalább egy "Sziát" odalökjön.... 

Na mindegy. Végül felvittem a szendvicset plusz a saját reggelimet, ami kivételesen lekváros kenyér volt, majd belekezdtünk a napunkba. Játszottunk egy kicsit a Wii-vel,  de még mindig hiányzik 5 információs matrica. Aztán, mikor mondtam Dillan-nek, hogy ideje felmennie és megcsinálnia a háziját, közölte, hogy egy kicsit álmos. Erre persze mondtam, hogy ha szeretne, aludjon egy kicsit. Mire cska bólintott, és ledőlt a kanapéra. Ötpercnyi forgolódás után pedig tényleg elnyomta az álom, vagy háromnegyed órán keresztül aludt. Én addig olvastam, majd mikor felébredt, nézte pár percig a SpongyaBobot, és közölte, hogy szíve szerint még visszaaludna. Mondtam neki, hogy ha úgy érzi, tudna még aludni, akkor aludjon vissza. Erre megkérdezte, hogy "Tényleg? Szabad?", én pedig egy kicsit megdöbbenve bólintottam mondván, "Már hogyne lenne szabad. Nyár van, ha kedved van, aludj csak!", így hát befordult, és pózba vágta magát -ő is hason alszik, egyik lábát felhúzva, mint én :D- , és igyekezett vissza aludni, ám pár perc múlva visszafordult a TV felé, és azt motyogta, hogy nem jön álom a szemére. Így hát az alvás, mint program ejtve lett. Énekeltünk egy kicsit, megdicsérte a tegnap tanult zongoradarabomat, amit előadtam neki, majd ő is zongorázott egy pöppet. Ez után, fél 12-kor közölte, hogy úgy érzi, éhes, ebédelhetünk-e. Így hát felszolgáltam az ebédet, és milyen jól tettem, ugyanis délben betoppant Rosie, a magántanár. Dillan nem is tudta befejezni az ebédet -olyan tetűlassan eszik, hogy az valami hihetetlen-, csak lement és belefogtak a munkába. Én pedig feljöttem és miután megnéztem egy White Collar-t, úgy láttam, van még időm, így belekezdtem egy Entourage-ba, ami bár nem fogott meg elsőre, jónak ígérkezik. Aztán, ahogy Rosie elment, még mindig volt 4 óránk a szülők hazaérkeztéig, így felvetettem, hogy játszunk kincskeresőset. Benne volt, de nagyon döcögősen ment a dolog, mert folyton a tabletet bújta. Így végül feladva a próbálkozást, felállítottam a Ker Plunk játékot, és azzal játszottunk két menetet. Az első kört megnyertem, a másodikat viszont csúfosan elbuktam. Mind a ketten megdöbbentünk a dolgon, mert nem arról volt szó, hogy fokozatosan becsúszik egy-egy golyó, mint ahogy általában, hanem kihúztam egy olyan pálcát, ami teljesen ártatlannak tűnt, viszont 19 golyót repített a mélybe, köztük az 5 pontot érő arany golyót is. Mindketten sokkolva, tátott szájjal néztünk egymásra, majd túltettük magunkat a dolgon, és kimentünk a nappali elé. Ő fogta a baseball ütőt, én pedig pár red nose-os labdácskát, aztán baseball-t játszottunk. Mindketten ügyesek voltunk, büszke voltam magunkra. :D Ezen felbátorodva megkérdezte, nem megyünk-e ki krikettezni, én pedig ebben a pillanatban elérkezettnek láttam az időt arra, hogy felhívjam a figyelmét a szakadó esőre, ami mellesleg reggel óta úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Erre elszontyolodott egy picit, de felvetettem, hogy miért nem sütünk brownie-t, mire megjött a kedve. Illetve egészen pontosan úgy volt, hogy míg pihentünk, mondtam, hogy holnap süthetnénk, mire megkérdezte, hogy miért nem most? Igazából nem volt akadálya a dolognak, időnk még tényleg volt, így beleegyeztem a dologba. Lementem összekészíteni a hozzávalókat, ő pedig természetesen tabletezett még egy kicsit. Gondolom, míg pakolásztam, eltunyult, mert vagy negyed órán át győzködtem, mire végre beleegyezett, hogy csináljuk. És akkor is igazából csak ült a konyhában, a tabletet bámulva, néha pedig odajött megkérdezni, tud-e segíteni. Olyankor adtam neki feladatot, de hamar ráunt mindenre. Persze a kóstolásban benne volt! Egyébként jól sikerült a brownie, bár az étcsokitól kicsit savanykás lett, és a tepsi is túl nagy volt, így nem ilyen kis vékonyka szeletek lettek. De határozottan finom! :D Mikor megkérdeztem, hogy segít-e elmosogatni, felrohant a lépcsőn, miközben azt kiabálta, hogy "Nem hallak, megszakad a vonal! Krrh, krchh, krrrhhh". Mondom szépen vagyunk :D Aztán megjöttek a szülők, én meg szépen lassan felvonultam a szobámba. Persze Dillan a délután hátralévő részében pörgött fel, és nem hagyott békén, így még másfél órán át dobáltuk a red nose labdát, meg harcoltunk és kergetőztünk, míg mindkettőnkről szakadt a víz. Persze mindig legyőztem, de attól még kaptam én is pár szép ütést, amiknek meg is lett az eredménye, zuhanyozáskor találtam egy hatalmas lila foltot a combomon, egy másikat pedig a sípcsontomnál. Aztán végül feladtam, mert már hívogatott a pihenés, mire közölte, hogy ő is feladja. Várjak csak. Ez azt jelenti, hogy ő nyert?!  Mondtam, hogy igen, azt, így vigyorogva vonult be a nappaliba. Aztán még többször is visszajött hozzám, hogy meglepetésszerűen megdobjon a labdával, de a legtöbbször rajtakaptam, így elmenekült :D Azért párszor sikerült meglepnie és eltalálnia :D

Miután véglegesen egyedül maradtam, gondosan ügyelve arra, hogy a család már befejezze a vacsit, elmosogasson és mindenki fent legyen a nappaliban, lementem vacsizni. Közben olvastam, de még mindig nem fogott meg a könyv. Olyan egysíkú, tömeg és amatőr .... De remélem, jobb lesz idővel. Aztán, miután elmosogattam, csináltam magamnak kakaót és vágtam egy szelet sajttortát, majd visszaülve a székbe olvastam tovább. Ekkor történt az elején említett incidens. Ezt követően feljöttem, tornáztam, lezuhanyoztam, és most itt vagyok. És már megint eltűnt egy óra az életemből, ugyanis mikor elmentem fürdeni, fél 10 volt, most pedig háromnegyed 11 van. Fogalmam sincs, hová tűnnek ezek az órák, biztosan valami párhuzamos univerzumba, ahol saját életet élnek...

Írtam a Kodolányinak is, elküldtem a szükséges dokumentumokat, így most már valamikor kapok egy mentort, és készen vagyok a fősulis dolgokkal az évkezdésig :D 

Úgy néz ki, szombaton ismét találkozom Silvivel, ugyanis megint bejön Londonba. Így lesz alkalmam megvenni az ajándékokat pár embernek, és még egyszer szétnézni Londonban. Jaj, de jó lesz *-* 

Képek a mai napról