Hová tűnnek az órák egy napból?! Este 9 óra van, de fogalmam sincs, mivel telt a napom.... 

Mármint 11 körül felkeltem, felöltöztem, csináltam magamnak fincsi reggelit -főtt tojás, virsli, tonhalfilé, majonéz, ezek mellé pedig egy pohár narancslé-, amit White Collar nézése közben költöttem el a nappaliban. Ez után csak annyira emlékszem, hogy kettő óra körül ebédeltem- és mikor nyújtózkodtam egyet becsípődhetett egy izom vagy valami a vádlimban, mert annyira fájt hirtelen, hogy mozdulni sem bírtam, még a könnyem is kicsordult. Azóta is fáj néha, ha megfeszítem, de egy perc után akkor elmúlt-, videókat néztem a The Fosters stábjával, belekezdtem Jenny Han - A nyár, amikor megszépültem című könyvébe, meg négy óra felé elkezdtem tanulni egy darabot a zongorán. Amire egyébként nagyon büszke vagyok, mert nagyon gyorsan megtanultam az elejét, úgyhogy hétvégére már nincs sok, bár annál nehezebb a maradék. De nem adom fel, nagyon szép a darab. Az, amit a The Fosters első évadának második részének a végén játszik Callie és Brandon. Tényleg szép, na meg az Istennek sem találom azt, ami a legfrissebb, harmadik évad kilencedik epizódban van... Plusz játszottam egy kicsit a PixWords-zel, de nagyon felidegesített, hogy nem jövök rá arra az egy szóra. De Brigi sem, meg Réka sem, ami még rosszabb. Reménytelen a helyzet. 

Aztán hazajött az anyuka, és vagy egy órán át beszélgettünk. Először odaadta a beszállókártyámat meg az útlevelemet, az előbbit két példányban (mintha már évek óta ismerne :D), aztán pedig mindenféléről szó esett. A fősuliról, az elkövetkezendő évről és nyárról is, többek között. Mint kiderült, nem akarnak többet au pairt, ez egyszeri alkalom volt, mert ha napi táborba megy Dillan, akkor nem lett volna ideje tanulni a vizsgákra. Szóval én vagyok a One and Only :D Mint kiderült, Dillan nagyon jól érzi magát velem, ami megnyugtatott és büszkeséggel töltött el, még most is mosolygok. Meg az ügynökségekről is beszéltünk. Én azt gondoltam, hogy természetes, hogy miután fizettem és kijöttem, minden el van rendezve, nem keresnek, de Terri szerint ez bunkóság, mert ha már ennyit fizettünk nekik, akkor az lenne a minimum, hogy érdeklődnek. (Azt hittem, a 40.000 a sok, amit nekem kellett fizetni, de átváltva, ők 150.000-et fizettek, úgyhogy nem szólhatok egy szót sem.) Teljesen belelovalta magát, és mondta, hogy írni fog nekik egy levelet, amiben közli, hogy nem fogja senkinek sem ajánlani az ügynökséget. Én azt hiszem, sosem mernék ilyen hangú levelet írni senkinek, túlságosan félnék, hogy megbántom őket...  Viszont, azt mondja, hogy a Camp Leaders-en keresztül innen, Londonból is nagyon sokan mennek ki táboroztatni Amerikába, úgyhogy most már még inkább biztos vagyok benne, hogy ezt szeretném jövő nyárra, ha még nem lehet megoldani a gyakorlatot. Viszont muszáj leszek dönteni a pénz és a gyerekek között, ha már itt tartunk.... 

Dillan is megérkezett 7 óra körül, de nem mesélt túl sokat, csak mondta, hogy jó volt... De látszik rajta, hogy fáradt, azt mondta, alig aludtak -Rahellel volt egy szobában-, úgyhogy nem is csodálom. 

Holnap pedig már rendes munkanapnak nézek elébe, amit amúgy nem bánok, csak egy kicsit. Azért ez az öt nap pihi jó volt, de baromi gyorsan eltelt.