Tapasztalatból mondom: A búcsú borzasztó nehéz, és az idő sem teszi egy cseppet sem könnyebbé. Igazából nem is a búcsú a nehéz, mert abban a percben, amikor megölelitek egymást, elköszöntök, meg minden, tartod magad, csak az ő kedvükért. Mert tudod, hogy ha elsírod magad, akkor anyukád önmagát fogja hibáztatni, hogy miért engedte, hogy elmenjek. Ami igazából nehéz, az a búcsút követő percek, órák. Amikor van időd elgondolkodni. És olyankor arra gondolsz, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha nem adtad volna fel. Ha kitartottál volna, nem számít, mennyire nehéz volt. Arra, hogy ha TE erősebb lettél volna, nem kéne rendszeresen elbúcsúznotok egymástól...

De aztán nincs időd ezen agyalni, mert leszállsz a buszról, és fogadnak a barátnők, akik ezt nem élik meg, és bár megértik, mégsem érzik át. És akkor rájössz, hogy teljesen mindegy, mennyire szarul érzed magad, hogy legszívesebben sírnál, és 18 éves létedre visszakucorodnál anyukád ölelésébe, mert akkor semmi sem lehet túlságosan rossz. Mert az élet megy tovább. És nem áll meg, bármennyire is szeretném néha...

Holnap reggel indulunk vissza Magyarországra, és már most edzem magam, nehogy elsírjam magam...