Őszintén nem tudom, mihez kezdjek. Ahogy egy nagyon jó barátom mondta: Túl sok lehetőség van. A baj az, hogy mind jó, így a választás sem egyszerű. 

Válzolom a szituációt, amiben benne vagyok:

Borzasztó az főiskola, ahová járok. Komolyan, kész vicc az egész. Egyedül vagyok nappali tagozaton a szakomon alapképzésben, így hát amiért odamentem, a szakmai tárgyakat online tanulom a levelezősökkel. Emiatt hét közben tulajdonképpen csak két tárgy miatt járok be -heti kétszer másfél órát összesen-, plusz az angol miatt, de az is középhaladó angol, ami az én emelt szintű érettségimmel, és elég magas nyelvtudásommal szintén tiszta vicc.  Összegezve tehát összesen 6 órát töltök bent a suliban, amiért összeadva 12 órát utazom oda-vissza. Mondhatnánk, hogy ez még jól is jön, hiszen így van időm munkát vállalni. Persze, a gond csak az, hogy a diákmunka nem fizet jól, rendes, teljes munkaidős munkahelyen pedig igen erősen kétlem, hogy ha vizsgaidőszakban bemegyek, hogy "Elnézést, nekem most tanulnom kéne, hogy ne bukjak meg a vizsgákon", vagy "Ne haragudjanak. Megoldható lenne, hogy két hétre fizetett szabit vegyek ki, hogy láthassam a szüleimet? De ez ne számítson rendes szabadságnak, legyen inkább betegszabi...", akkor elengednek. Valószínűbb, hogy a képembe röhögnek és visszaküldenek dolgozni. 

De nem is gond, ezt még megoldottam. Pati nővérével már korábban is beszéltük, hogy lehet, hogy szüksége lenne rám, ugyanis van egy lassan 2 éves kisfia, akire időnként jó lenne, ha tudnék vigyázni, hogy intézni tudja az ügyeit. Aztán a talán most valósággá vált, szerencsére szükség volt rám. Azzal foglalkozhatok, amivel imádok foglalkozni, Levi egy tünemény, ő is csíp engem, ráadásul Mónival meg lehet beszélni, hogy nem tudok most jönni, mert a szüleimnél vagyok, megérti. Szóval mindenki jól járt. 

Ez az alaphelyzet, a lehetőségek pedig a következőek:

Mivel félévtől mindenképpen változás áll be, el kéne lassan dönteni, hogy mi is legyen az, merre változzunk. Az egyik verzió, hogy félévtől átmegyek a Wesley János Lelkészképző Főiskolára, amiről biztos forrásból tudom, hogy nagyon jó iskola, nagyon jó tanárokkal. Ehhez társulhat mellékváltozásként, hogy kolit is váltok, azaz félévtől nem a Grassalkovich úti magánkollégiumban laknék, hanem a fősuli kolijában, ami feleannyiba kerül, külsősök is mehetnek, és nem kéne az óráimért egy órát utazni oda, egyet meg hazafelé. Szóval na, egész praktikus lenne. 

A másik verzió, hogy egyáltalán nem maradok Magyarországon, hanem kijövök Ausztriába. Úgy álla helyzet ugyanis, hogy anyu kezében három menekültszálló vezetése van, én pedig "szakmabeliként" -azaz, hogy épp most tanulom a szakmát- hasznos lehetnék. Egyrészt nekem is tökéletes lenne tapasztalatszerzésre -így ezzel a tapasztalattal is bővíthetném a listát-, valamint nem mellesleg jó jövedelemforrás lenne. Így pedig a nyaraim nem úsznának el, ugyanis simán megoldható, hogy akkor veszem ki a szabimat, ami 5 hetet tesz ki, a maradék időt pedig betegszabival húzom ki. Szóval még a világlátásról sem kéne lemondanom. Emellett a sulit sem hanyagolnám el, ebben a verzióban maradnék ugyan a Kodolányin, de csak levelező tagozaton. És mivel a Kodón csak egy félévben egyszer, max kétszer -ha a vizsgákat is beleszámítjuk- kell hazamenni, így ez is jól jönne ki. Valamint, mivel itthon laknék anyuéknál, még ha be is szállok valamennyivel a bérleti díjba vagy a kajába, akkor is egy csomót tudok majd félretenni későbbre, ami szintén nem számítható negatív faktornak. 

Igazából ez a két lehetőség van, ami életben van, még egy másik, hogy mindent hagyok a fenébe, és kimegyek Norvégiába, Amerikába, Hollandiába vagy valamelyik másik, számomra nagyon érdekes országba bébiszitterkedni egy évet, de mivel szeretnék diplomát szerezni, így ez a lehetőség mégsem áll fent annyira.

Az utóbbi, Ausztriás verziónak szintén előnyei közé sorolható, hogy úgy megtanulnék németül -tekintve, hogy undoromat leküzdve immár érdeklődéssel tekintek a nyelv felé-, ami esetleg nyelvvizsgához, jobb esetben osztrák állampolgársághoz vezethet, valamint lenne időm teljesen elsajátítani az ASL-t, azaz az Amerikai jelnyelvet, míg az első verzió esetében mindkettőhöz pénzre lenne szükségem, hiszen nyelvtanfolyamra kéne járnom, esetleg magántanárhoz -az utóbbi esetében-, az pedig , ha otthon maradok, annyira nem állna rendelkezésemre, mint egyébként. Plusz, ha elakadnék valahogy a tanulásban, a fogalmakkal, vagy tényleg bármiben, anyu, szociális munkás lévén tudna segíteni, ami szintén nem hátrány....

Úgy tűnhet, hogy itt nincs is semmilyen kérdés, teljesen nyilvánvaló, hogy Ausztria felé billen a mérleg, de a lelkemben közben mégis vihar tombol, méghozzá a bűntudattól. Egyrészt, a koliban már nagyon jól összeszoktunk egy páran, de a többiekkel is jól megvagyunk. Már barátokká váltunk, ezt pedig nem szívesen hagynám otthon. Ahogy a többi barátomat sem, természetesen, de velük már egyszer átéltük ezt, és megmaradt a barátság, akár még erősebben is, így a tőlük valóelválástól nem tartok annyira, bár rossz lenne, ha nem találkozhatnánk annyit. És most lehetne azt mondani, hogy ne másokat előtérbe helyezve, másokra gondolva döntsek, én is ezt mondanám, ha más lenne az én cipőmben. De én nem soha nem is tudtam, és most sem tudok anélkül dönteni, hogy figyelembe venném a körülöttem élőket.... Arról nem is beszélve, hogy mi lesz Levivel? Imádom a kissrácot, hatalmas arc, sugárzik belőle a zsiványság és a szeretet, megvan a közös hang, ő is csíp engem, és azt hiszem, Móni is meg van elégedve velem. Mi lesz, ha nem találkozunk a közeljövőben?! Még egy kissrác, akit elhagyok? De közben meg tudom, hogy úgyis találkozunk valamikor, de az mégsem lesz ugyanaz...

Úgyhogy, mindent egybevetve: nem tudom.... Egy kicsit azt reméltem, hogy ha leírom, kivilágosodik a kép, de csak egy egészen picikét vagyok előrébb ahhoz képest, ahol korábban, mondjuk tegnap este álltam.