Sziasztok! Igen, végre sikerült jelentkeznem ilyen hosszú kihagyás után is.

Azon tünödöm, hogy mennyivel hangulatosabb már este írni, igen, így éjfél tájt , mint napközben. Tudjátok, csend, nyugalom, csak a billentyü kattogása. Nincs is jobb ennél, esetleg a könyv lapjának a sistergése...

Hát, múltkor, egészen pontosan aznap, mikor visszatértem "szeretett" Ausztriámba hozzáfogtam részletesen leírni, hogy mi történt velem Magyarországon. De alig emlékeztem valamire, így most csak annyit írnék le, hogy volt egy fantasztikus elöszülinapi nyársalásom, egy, még annál is fantasztikusabb meglepi szülinapi bulim,   elötte volt a Csángó, ami hihetetlenül klassz volt, csakúgy, mint az elötte lévö tábor. Pusztán egy gond volt vele: Nagyon rövid volt. Ugyanúgy, mint az egész otthonlétem. Az egészben az elválás volt a legrosszabb. A szívem majdnem megszakadt, mikor felszálltam a buszra, és láttam a lányokat sírni. Nincs ennél rosszabb. Hogy ott kellett hagynom öket. Nem tudom, hogy volt ehhez eröm... Valamint ahhoz, hogy Zsót is haggyam leszállni a vonatról Óváron. Szóval borzalmas volt. Nem kívánom még az ellenségeimnek ( bár csak pár van) sem ezt az érzést. Nincs ennél kínzóbb.

De jöjjenek ennél kicsivel vidámabb dolgok. Mióta visszajöttem Ausztriába ( Bocsánat, de nem tudom még leírni sem azt, hogy "haza") csak a One Direction nyugtat meg. Öket hallgatom egész nap, róluk nézek videókat, Twitteren folyamatosan rajtuk lógok, rájuk szavazok a versenyen, fanfiction-okat olvasok róluk... Rajtuk kívül csak 2 dolog nyugtat meg. Az olvasás, mikor mindent kizárok, azonosulok a szereplövel, így zárva ki minden mást, a saját életem, a problémáimat. Ezeken kívül pedig a Lányok. Illetve ök inkább felvidítanak bármilyen helyzetben. Nikivel például tegnap 12:45-töl kezdve fél 10-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan skype-oltunk. 

Bocsánat, hogy most csak ennyi, de még olvasok fanfiction-t, holnap viszont megpróbálok jelentkezni. 

Pás:

Zsó xxx