Most értettem meg, milyen elképesztően fantasztikus dolog az emberi test. Most, ahogy néztem ezt a csupán 8, 20 év körüli fiatalt együtt táncolni.
Nemrég értem haza a Bálnából, ahol a dán Black Box táncegyüttes kortárs táncelőadását láttam. Ahogy figyeltem a fiúk és a lányok dinamikus, olykor már fájó, de még olyankor is lenyűgöző mozdulatait, teljesen elvarázsolódtam. Az első pillanatban nem értettem. Hol a zene? Hisz ez csak zaj. Ám az első perc elteltével értelmet nyert az összes hang. Egybeállt a kólás flakon kinyitásának zaja a kiáltásokkal, sóhajtásokkal és dobogásokkal. Nem értettem azt sem, miként férhet meg egymás mellett a fájó dübörgés, az elsőre csupán csapkodásnak tűnő erőteljes mozdulat és a lágy, már-már simogató ugrás és fordulás. De idővel összeállt. Mintha... kiegészítették volna egymást. Egyszerűen természetesnek tűnt, hogy ez után a dobbantás után az az ugrás és kiáltás következik. A szünet után pedig már nem is gondolkodtam, teljesen magával ragadott az előadás. Elvarázsolt a tény, hogy mindössze huszonéves fiatalok ilyet tudnak alkotni, ahogy elvarázsolt a tánc kovácsoló ereje is. Megnéztem a prospektust: a nyolc táncos között van francia, dán, spanyol, holland, svéd és lengyel előadó is. Ahogy elnéztem őket, úgy éreztem, meg tudnám szokni ezt az érzést. Ezt, ami a valósággal, de legalábbis a mai Magyarországgal teljesen ellentétben áll. Az érzést, hogy nem az számít, mi a nemzetiséged, milyen a bőrszíned, milyen nyelvet beszélsz. A szeretet, empátia, zene és tánc nyelve a világon mindenhol megegyezik. Ezek a fiatalok olyan lehengerlően dolgoztak együtt, amit leírni nem is lehet igazán, meg kell tapasztalni. 

Az előadás kezdete előtt, mikor arra vártunk, hogy beengedjenek a koncertterembe, körbepillantottam. Nagyon sok ember vett körül, a saját kortársaimtól kezdve egészen az őszülő nénikig és bácsikig. Ahogy figyeltem, elkaptam egy-egy beszélgetésfoszlányt is, amiből kiderült, hogy nem csak magyarok voltak jelen. Hallottam -brit- angol, francia és német szót is, és ezeket csak a közvetlen közelemben. Ami azt jelenti, hogy nagyon sok fajta ember áldozta a kedd estéjét a táncnak, a tánc szeretetének. Azt éreztem, hogy én ott nem csak egy 19 éves, gólya főiskolás vagyok, aki külön él a szüleitől évek óta, aki imád nevetni, rém hiperaktív és bohókás, akit még sosem csókoltak meg és aki túl harsány ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson. Azt éreztem, hogy egy vagyok azok közül, akiket úgy magába tud szippantani a tánc világa, az elbűvölő mozdulatok sokasága, hogy az egész világról megfeledkezik. Ez pedig csak még különlegesebbé tette az estét.

Az előadás után, mikor már mindenki elment, egyedül álltam a hallban, mint néző. Vártam, mikor jönnek a táncosok, hogy szóval is megköszönhessem az élményt, amit adtak. Hogy tudják, nem csak ők hálásak, amiért eljöttünk, de én -mi- is, amiért itt lehettem, amiért emlékezetessé tették a kedd estémet, ami egyéb esetben teljesen átlagos lett volna. Végre megpillantottam őket. Odakiáltottam, hogy "Gratulálok! Fantasztikus előadás volt!". Mindenki rám mosolygott, páran meg is köszönték, ám -ami igazán jól esett- a francia táncos, Antoine megállt és visszajött hozzám. Megköszönte a dicséretet, aztán pedig beszélgetni kezdtünk angolul az előadásról és a helyszínről. Ez után kértem még egy selfie-t, aminek hallatán elvigyorodott, teljes természetességgel vetette át karját a vállamon és mosolygott a telefonom kamerájába. A kép elkészülése után pedig sokkal több gondolattal a fejemben, érzéssel a szívemben és élménnyel az emlékeimben léptem ki a Bálnából az esőbe, mint amennyivel beléptem oda.