Hát, azt hiszem, a tegnapi nap volt az ittlétem mélypontja. Valahogy nem éreztem jól magam, semmilyen értelemben. Többször is azon kaptam magam, hogy elmerengek, nem koncentrálok annyira, mint kéne és a többi. 

Szóval a reggel a szokásos volt. 8-kor ki, TV-zés, az apuka 9-kor el. Aztán két órán át játszottunk bent a házban, mondtam Dillan-nek, hogy menjünk ki biciklizni, mert hétágra sütött a nap és senki nem volt kint a parkban egy kutyát és a gazdiját kivéve. Erre az volt a kifogás, hogy nem akarja, hogy a kutya megkergesse... Szóval bent maradtunk és társasoztunk, csocsóztunk. Aztán 11-kor csöngettek, én meg érdeklődve mentem ajtót nyitni, hogy jöttek-e a dobozokért, amiket Sri Lankára küld a család. Nem jöttek, ellenben Jack annál inkább. Vidáman lépett be a házba köszönve, én pedig kiszaladtam a nőhöz a kocsiban meg a kishúgához. Mondta a nő, hogy nem probléma-e, ha itt marad, délután meg eljöhetne és elvihetné hozzájuk a srácokat. Mondtam, hogy nekem megfelel, majd eljátszunk addig, de a délutánban nem vagyok biztos, hiszen ez nem az én döntésem, hanem Terrié. Így megbeszéltük, hogy akkor marad Jack, ő meg felhívja Territ. Végül nem vitte el őket, de nem jelentett problémát. Nem tudtam, ki a nő, mert nagoyn akcentussal beszélte a nyelvet, és gáz lett volna megkérdezni Jack-től, hogy "Az a nő a kocsiban a bébiszittered volt?. Mármint akkor nem gáz, ha tényleg az, de ha az anyja, az kicsit kínos. Így végül úgy kérdeztem rá, hogy "Az anyukád ült a kocsiban?" És kiderült, hogy jól tettem, hogy ezt a módszert választottam, mert igen, az anyja volt. A húga viszont szerintem csípi a búrám, ugyanis nagyon vigyorogva integetett a kocsiból nekem, mikor elhajtottak :D

Így végül Jack-kel töltöttük a napot. Bújócskáztunk, amiben borzalmas vagyok, de tényleg. Vannak ezek a képek kisbabákról, hogy nem tudják, hogyan kell bújócskázni. Itt-ott kilóg egy tappancs, vagy egy popsi. Nálam ugyanez a helyzet. De nem baj, mert részben egymást szívatták a kölykök, engem találtak meg elsőnek, de azt akarták, hogy a másik számoljon, így azt mondták egymásnak, hogy engem találtak meg utoljára :D Szóval béna voltam, mégis nyertem :D Ebédeltünk is, pizzát. Aztán jött a szállító cég futára, vagy kicsoda felvenni a három dobozt. Bajlódtam egy ideig a papír kitöltésével, mert a Sri Lanka-i címet kellett beírni, de arról fogalmam sem volt, és bár a dobozon rajta volt, olvashatatlanul. Végül lehívtam Dillan-t, aki segített. Közben a pasas megkérdezte, hogy itt lakom-e, én meg mondtam, hogy nem, csak a nyárra jöttem, bébiszitterkedem. Erre kérdezte, hogy honnan jöttem, én meg mondtam, hogy Magyarországról. A következő kérdés az volt, hogy milyen nyelveket beszélek akkor? Én felsoroltam, hogy angolul, magyarul és németül beszélek, mire kérdezte, hogy németül? Hogyhogy? Elmeséltem, hogy a szüleim Ausztriában laknak, meg én is ott laktam egy évig, plusz tanultam is nyolc évig, innen a tudás, mire a legnagyobb meglepetésemre németül kezdett beszélni. Csak lestem egy pillanatig, a hirtelen nyelvváltástól azt sem tudtam, milyen nyelven beszél vagy hogy nekem mit kéne válaszolni, nem még, hogy megértsem és felfogjam a kérdést. Végül gyorsan észbe kaptam, és rájöttem, hogy azt mondta, hogy "Nehéz nyelv a német, nem?" Én meg mondtam szintén németül, hogy "De, bizonytalan is vagyok benne, nem beszélek sokat." Ez persze beletelt vagy egy fél percbe, mert már 3 hete nem beszéltem németül, és reflexből angolul ugrottak be a szavak, amiket át kellett fordítanom németre, ahol persze a szórend is más, szóval bajlódtam egy kicsit. Aztán még beszélgettünk egy nagyon kicsit, Dillan meg nem győzte kapkodni a fejét, hogy miről van szó, végül persze rákérdezett, hogy "Mit beszéltek?" Elmondtuk neki angolul is, mire mondta, hogy "Nagyon érdekes." Végül aztán elköszöntünk, mondta, hogy a "Legközelebbi viszont látásra", mi pedig szép nyarat kívántunk, majd bejöttünk a lakásba, ahol Jack-nek persze fogalma sem volt, hogy mi tartott idáig. Neki is elmeséltük, hogy mi volt, amit egy bólintással nyugtázott, és továbblépett. Aztán nagy vita árán -megvolt az első vitánk Dillan-nel- felment házit írni. Merthogy nem számítottunk Jack-re, így gondoltuk, van még időnk. De aztán jött Jack, és lerombolta a terveinket. Beszéltem Terri-vel, hogy most kényszerítsem, hogy megírja a háziját, Jack meg addig elvan magában, vagy majd este kétszer annyit tanul? Mire mondta, hogy csináljon meg negyed órányit, a többit meg  majd este. Az apuka viszont pont akkor toppant be, amikor Dillan a háziját írta. Feljött, és mikor Dillan is lejött kérdezte, hogy voltunk kint? Mire mondtam, hogy nem, mert Dillan nem akart, mert volt kint egy kutya. A következő kérdés az volt, hogy és eddig nem csinált házit? Mondtam, hogy nem, mert gondoltuk, van időnk, csak közben Jack jött. És akkor erre jött a kérdés, hogy szóval egész délelőtt csak tabletezett? Mire ő is meg én is mondtuk, hogy nem. De nem csak biciklizni lehet meg tanulni. Nyár van. Csocsóztunk, bújócskáztunk, társasoztunk és ebédeltünk. Erre elhallgatott, de láttam a szemében a rosszallást, ami annyira nem volt szimpatikus. Ezért nem szeretem, ha itthon van. Mert akkor beleszól a dolgokba. Amit persze jogosan megtehet, hiszen ő az apuka, én meg csak egy bébiszitter vagyok, de akkor is, na. 

Aztán kimentünk a srácokkal a parkba. Biciklizni akartunk, mert Dillan meg akarta mutatni Jack-nek, hogy már mennyire tud. Mikor kérdeztem tőle, hogy "Azt hittem, nem akarod, hogy lássanak, ahogy tanulsz. Mire fel ez a változás?", az volt a válasza, hogy "Jack-től nem tartok.", Jack meg mondta, hogy "Érdekel, hogy hogy biciklizik. Ő a legjobb barátom, büszke vagyok rá.". Ez pedig úgy meghatott, hogy nem is találtam szavakat. Szóval biciklizni akartunk, de az apuka lekiabált, hogy hagyjuk itthon a biciklit, majd lejjebb veszi az ülést -azóta sem tette meg.... Pedig ez az egy dolog gátolja Dillan-t abban, hogy megtanuljon elindulni is-, csináljunk valami mást. Végre Dillan önmagától akar kimenni biciklizni, erre közli, hogy nem lehet? Ne vicceljünk már... Végül vittünk focilabdát meg krikettfelszerelést. Fociztunk az elején, aztán én bejöttem, ugyanis egy kisfiú, olyan 7 év körülinek tippeltem, véletlenül arcon rúgott a focilabdájukkal, aminek következtében a szemüvegem lerepült a fejemről, és még földet érés előtt kiesett az egyik lencséje -ugyanaz, ami még akkor, mikor Ausztriában voltam. Szegény kissrác teljesen lefehéredett és hajtogatta, hogy "Ne haragudjak", de vagy ötvenszer elmondta, én pedig csak hajtogattam neki mosolyogva, hogy "Ne viccelj már, nincs semmi gond. Véletlen volt, nem haragszom", és mondtam a srácoknak, hogy mindjárt visszajövök, csak felveszem a pótszemüvegemet. De azért mikor elindultam visszafelé rendesen sajgott a szemem, ahol megkarcolta a szemüveg. Még játszottunk a parkban, bár a végére nyűgös voltam, ugyanis a srácok összejátszottak ellenem. Én voltam a labdaszedő, és csak azért is messzire ütötték a labdát, természetesen hármat három irányba, hogy többet kelljen rohannom. Ez annyira nem tetszett, úgyhogy a végére felmondtam, és csak ültem a fűben. Végül megunták, hogy nem ugrálok, ahogy ők fütyülnek, úgyhogy mondták, hogy menjünk be, amit amúgy pont időben tettünk, mert jött az apuka, hogy mennek a dokihoz. Kérdeztem, hogy baj van? Mondta Dillan, hogy nem, csak már mióta emlékszik, az ujján van valami, amit megnézetnek. Míg dokinál voltak, Jack-kel ketten voltunk, és játszottunk Game of Life-ot, amiben persze elvert, de egyszer én is őt! :D Aztán megjöttek, és onnantól már nem volt dolgom. 

Bejöttem, átöltöztem fürdőruhába, bepakoltam a tatyiba, gépeztem még egy kicsit, majd nekivágtam az ismeretlennek. Elmentem busszal Edgware-be a végállomásig, ott pedig kerestük egymást Anitával egy ideig, hívott is, de nem volt jó a vétel, így leraktuk, és pont, mikor SMS-t akartam írni neki, egymásra találtunk. Nagyon aranyos csaj, beszélgettünk a melóról, a korábbi tapasztalatokról, mindenről. Megérkeztünk közben az uszodába, ahol kifizettük a Ł6.10-es belépőt, és átöltöztünk. Bolyongtunk egy kicsit, mire megtaláltuk a főmedencét, de végül meglett! :D A legdurvább az volt, hogy a víz iszonyat sós volt. Mármint nem ittam, vagy ilyesmi, de néha a számba ment, és borzasztó undi volt. Úsztunk úgy egy órán át, majd nyolckor kiszálltunk, átöltöztünk, egy csöppet megszárítottam a hajam, miután megmostam, és elindultunk vissza. És hiába volt durván háromnegyed órám hazaérni, nem értem haza kilencre. Fél 10-kor léptem be az ajtón, és nagyon éreztem, hogy az anyuka mérges rám. Mondjuk, nem csodálom, múlthét szombaton is késtem negyed órát, meg most is felet. Szóval csöndesen megettem a vacsimat lent, míg mindenki a nappaliban nézett filmet, aztán elköszöntem tőlük, és elmentem lefeküdni. Bűntudatom is volt, meg éreztem, hogy azért kicsit megorrolt rám...