Imádtam ezt a napot. Egy kicsit visszakerültem egy ismerős közegbe, ahol teljesen biztonságosan

Reggel 10:00-ra állítottam az ébresztőt, mert azért mégsem akartam olyan későn kelni tekintve, hogy megbeszéltük Terrivel, hogy elsétálunk a pályaudvarra, megmutatja az utat. De már 3/4 9 felé felébredtem Dillan "kiabálására", meg úgy általában, a házban történő mozgolódásokra. Elhúzva a függönyt feltűnt, hogy mióta itt vagyok, nem volt még ilyen az idő. Teljesen kék, szinte vakító égbolttal találtam szemben magam, amint felnéztem. Kinyitva az ablakot/ajtót megcsapott a "reggeli" hűs levegő, de ennek ellenére úgy döntöttem, a fekete, fehér levelekkel díszített ujjatlan ruhámat veszem fel fekete cicanadrággal és saruval. Persze szükség esetére magammal vittem a farmerdzsekimet is, de egész nap a táskában pihent. Miután felöltöztem, megcsináltam a hajam, kimerészkedtem a szobámból, ahol egyből Dillan-nel találtam szembe magam. Köszöntem neki, mire csillogó szemekkel felmutatta az üres tányérját, és közölte, hogy "Palacsintaszombat van!", majd elindult lefelé a lépcsőn. Egyből tudtam, mit jelent, ugyanis a hét folyamán a Terrivel folytatott egyik beszélgetésünk közepette  szó esett arról is, hogy teljesen mindegy, hogy dolgoznia kell mennie, vagy pihenne, a szombat szent palacsintanap, amikoris muszáj palacsintát sütnie, ugyanis a két gyerek a házban (Druvi -az apuka- és Dillan) megköveteli. Úgyhogy lesiettem a lépcsőn, ahol várt rám az "adagom". Miközben megkentem nutellával és megettem, beszélgettem az anyukával. Semmi fontosról, csak csevegtünk, de azért jól esett. Sosem szerettem, ha valakivel kettesben vagyok, és csend van. Még akkor sem, ha nem az a tipikus kínos csend áll be, hanem szimplán csak elmerülünk a saját gondolatainkban. Folyton azon jár az agyam, hogy miről tudnánk beszélgetni. De nem volt semmi ilyesmiről szó. Egyébként írtó bűntudatom van, ugyanis még nincs bevásárolva, és így csak olyanokat tudok enni, mint kenyér nutellával/lekvárral, rizs, tészta, hasonlók, a nasiról nem is beszélve, ami a lakás összes pontján megtalálható, és folyamatosan csábít. Általában sikerül nemet mondanom, de van, hogy nem sikerül.... 

Reggeli után elsétáltunk az állomásra, ami egybe van kötve a buszmegállóval, és tényleg közel van, csupán 5 peres sétát vesz igénybe odajutni. Utána még volt egy csomó időm, így sorozatot néztem -The Fosters-, majd negyed 1 tájban nekivágtam Londonnak. Már a buszon ülve döbbentem rá, hogy elég lett volna 1-kor elindulni, de akkor már mindegy volt. Azonban, mint később kiderült, jó volt, hogy így indultam el, mert -mivel most mentem először ezen az útvonalon- több időt vett igénybe az odajutás.  Ahogy felismertem Fichley Central utcáját, nagy kő esett le a szívemről, és felszabadultabban szálltam le a buszról, mint ahogy felszálltam rá itt, Elstree and Borehamwood-ban. Végigsétáltam a jól ismert utcákon, keresztül a parkon, majd a Windermere Avenue-n, míg végül kikötöttem a keresett háznál. Láttam, hogy mindkét szülő kocsija a felhajtón áll, így egy kicsit félve csöngettem be, de amint Corina kinyitotta az ajtót, elszállt a "félelmem". Bemutatkoztunk, és utána egyből szemben találtam magam Sammel -a tavalyi anyukával-, és a mögötte bujkáló Jude-dal. Borzasztó félénk volt, de egyből tudtam, hogy emlékszik rám. Beszélgettünk Sammel egy kicsit, Katáról, az évemről, a gyerekekről, aztán felment készülődni, merthogy Robbal mentek valahová. Corina pedig elment felkelteni az ikreket az ebéd utáni szundiból, miután megkérdezte, hogy kérek-e valamit inni, vagy bármilyen harapnivalót. Kedvesen elhárítottam, egyrészt, mert tényleg nem voltam sem szomjas, sem éhes, másrészt pedig mert annyira kellemetlennek éreztem, hogy egy olyan lány szeretne "kiszolgálni", akinek tavaly a helyében voltam. nem éreztem helyesnek, főleg, hogy tudtam, mi, hol van, így ki tudtam volna szolgálni magamat. Végül megtörtem Jude-ot, ugyanis vittem nekik csokit, és megkóstolta az egyiket, amit aztán majszolgatott, én pedig utána mentem azt hajtogatva, hogy "Elkaplak, elkaplak!". Aztán már fogócskáztunk is. Mikor elkaptam, felkaptam és megpörgettem a levegőben, onnantól pedig nem volt gond. A hintához mentünk, ahol, mint tavaly, a földön ülve löktem körbe, előre és hátra, miközben beszélgettünk és jókat nevettünk, ami igazán megmelengette a szívemet. Megmutatta az új biciklijét, nem felejtette el, hogyan kell biciklizni, miután megtanítottam neki, már nincs gondja a wc-vel sem, bár borzasztó lusta kisfiú ezen a téren. Ugráltunk a trambulinon, szóval nagyon jól éreztük magunkat. Közben megjöttem az ikrek, akik viszont tényleg nem emlékeztek rám, de nem is vártam el, hiszen csupán 2 évesek voltak, mikor tavaly vigyáztam rájuk. Miközben Jude-dal játszottam, folyamatosan, apránként puhítottam meg őket. Rájuk nevettem, kérdezgettem őket, és bár először csak Corinaához ragaszkodtak, egy idő után már velem is játszottak, és végül borzasztó jókat nevettünk. Megmutatták az új ágyukat, és teljesen elképedtem, hogy tudnak már beszélni! Értem ez alatt azt, hogy míg tavaly a vízre (water) azt mondták, hogy "wawa", addig most kérdezték, hogy "Can I show you something?", és hasonlókat. Beszélgettünk Corinával, és valahogy elhangzott az a mondat, hogy "Luca is such a little boy" (Luca olyan kisfiú még), mire Luca, aki mellettünk állt szinte felháborodva közölte azon az imádnivaló hangján, hogy "I am not a little boy! I am a big boy". És ehhez hasonlók. Jude megint rossz volt, és összetörte Luca puffasztott rizsét, amit nassolgatott, mire "Timeout"-ot kapott. Mindannyian ott ültünk a wc-nél és beszélgettünk, míg az idő le nem járt. Míg Jude próbált kiszabadulni, az ikrek kérdezgették, hogy "Who"s inside?", "Was Judie a naughty boy?" "Don't open the door!". Elképesztő, mennyit fejlődtek, ahogy az is, hogy még mindig mennyire magával tud ragadni engem a tény, hogy milyen borzasztó aranyosak és imádnivalóak. Nem részletezem a délutánt, de eszméletlenül jó volt! Játszottam külön-külön velük -Luca megfogta a kezem, úgy vitt magával, hogy "mutat valamit", Honor pedig hatalmasakat nevetett, mikor a hasát fújtam, vagy a levegőbe emeltem és reptettem, vagy amikor csak csikiztem, Juderól nem is beszélve, aki teljesen felszabadult pár perc után, és le sem akadt rólam, amit egyáltalán nem bántam- illetve együtt is mindhármukkal, valamint beszélgettem Corinával is, akit tényleg jó volt megismerni, nagyon aranyos és szimpatikus lány. Nagyon hiányoztak ezek a lurkók, és bár tényleg nagyon jól érzem magam Dillan-nel és ezzel a családdal, azért egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hozzájuk kellett volna visszamennem. Mert ezekért a gyerekekért még az anyukát is megéri elviselni :D 

Apropó anyuka. Sam kérdezte, hogy hogy dolgozok, mert Corina péntekenként szabad (utána kiderült, hogy szombatonként is, csak ezt az anyuka nem mondta), és kéne valaki arra az egy napra. Mondtam neki, hogy imádnék megint rájuk vigyázni, de pénteken még dolgozom, csupán a hétvégéim szabadok. De azóta is azon agyalok, hogyan tudnám megoldani, ám egyelőre ötletem sincs... 

Aztán negyed 6-kor el kellett jönnöm, de megbeszéltük, hogy majd írunk Corinával, és jövök még, amilyen gyakran csak tudok. Plusz Jude-nak megemlítettem, hogy megvan a videó tavalyról, amikor megtanult biciklizni, meg még sok másik is, és megígértette velem, hogy kiírom DVD-re és elviszem neki. Szóval most van dolgom rendesen. Egészen pontosan: Rájönni, hogyan kell DVD-t írni, aztán kiírni a videókat.... :D

Hazafelé, már Elstree and Borehamwood-ban leszálltam a buszról, és beszaladtam a Starbucks-ba egy caramellás frappuchino-ért, mert úgy megkívántam. Hazaérve senki nem volt itthon, de ez nem lepett meg, tudtam, hogy délután grillpartira hivatalos a család, így csak lepakoltam, és átöltöztem pizsibe, majd lementem, hogy eszek valamit, ugyanis reggeli óta csupán pár szem szőlőt ettem Shauléknál, és kezdtem éhezni. Viszont a konyha ajtaja zárva volt. Próbáltam az összes tőlük kapott kulcsommal, de egyik sem nyitotta, szóval végül felhívtam Territ, aki sűrű bocsánatkérések közepette mondta, hogy megszokásból zárják a konyhaajtót is, mikor elmennek itthonról, és elfelejtettek szólni, kiment a fejükből, de hazajön és kinyitja nekem. Hiába mondtam neki, hogy ne vicceljen már, maradjon, érezzék jól magukat, én meg kibírom, és majd ha hazajöttek, eszek valamit, ragaszkodott hozzá. Úgyhogy letettük, és tényleg, 10 perc múlva berobogott a házba, és még legalább 10x bocsánatot kért a figyelmetlenségért. Szóval ő azt  hajtogatta, hogy ne haragudjak, én meg azt, hogy ugyan már, dehát nem is történt semmi. Utána visszament a partira, én meg beraktam egy fagyasztott pizzát a sütőbe, szedtem szőlőt egy tálba, és feljöttem. Mire megettem a szőlőt kész lett a pizza, így azt is felhoztam, és The Fosters közben elfogyasztottam a frappuchino-mat kortyolgatva hozzá. Miután belaktam pedig csak sorozatot néztem, neteztem és énekeltem, kihasználva, hogy senki nincs a házban :D

Összességében egy állati jó napot tudhatok magam mögött, holnap pedig nyugis lesz, ugyanis nem állítok be ébresztőt, kelek, amikor kelek alapon, és egész napra lustálkodást tervezek azon kívül, hogy valamikor elszaladok a főútra, mert most már tényleg vennem kell egy új naplót. 

Teljesen feltöltöttnek és egyben totál leszívottnak érzem magam. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? 

Mivel még nem értek haza, így nem alszom el, úgyhogy most megyek, és nézek egy kis The Fosters-t, amit amúgy mindenkinek ajánlok, tényleg baromi jó sorozat! :D

Képek a mai napról