Komolyan azt hittem -én naiv... Vagy csak reményteljes?-, ha nem gondolok rá, ha nem táncolok, vagy nem hallgatok zenét, azzal majd kiverem a fejemből. De gyorsan rájöttem, ez nem így működik. Az a két nap tánc és zene nélkül olyan volt, mintha nem is önmagam lennék. mintha hiányozna a lényemből valami nagyon fontos és meghatározó. Nem lett jobb, sőt, több időm maradt gondolkodni. 

Aztán az utóbbi hetekben arra sem volt időm, így tényleg elhalványodott -még ha csak egy árnyalatnyival is- a dolog. Közben persze ha felrakott facebook-ra egy képet, kirakott egy dalt, esetleg videót, mindig megnéztem, meghallgattam, belájkoltam, de egy másodperccel azután már blokkolva az agyam görgettem tovább. Büszke voltam magamra. Ez az, Zsófi, egyszerre csak egy lépést előre. Nézegettem a srácokat, akikkel összefutottam az utcán, a kávézóban, Pesten, mindenhol. Voltak, akik tényleg felkeltették az érdeklődésem, nevezetesen kettő, de abból is inkább egy maradt meg igazán.

Végül viszont rá kellett jönnöm, hogy nem vertem ki a fejemből azzal, hogy nem gondoltam rá. Nem is biztos, hogy akartam. És miből jöttem rá? Abból, hogy hazaértem a suliból, és nem az volt az első dolgom, hogy elmenjek mosdóba, vagy felmenjekk a facebook-ra. Nem. Az első dolgom az volt, hogy felmentem Instagramra, és addig görgettem, míg meg nem találtam az ő profilját. Nem sokáig, maximum egy percig. De azt hiszem, ez sokat elmond. Többet, mint amit egy perc alatt el lehetne mondani, és igazából nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy minden átjött...

Egyelőre élem az életem, 

mindig csak egy napot egyszerre, 

és majd meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből.