Az utolsó bejegyzés Ausztriából
2:22
Na, nem mintha annyira bánnám. Vagyis, igazából nem tudom. Fogalmam sincs, hogy érzek, és ez igazán szokatlan.
Eddig utáltam itt lenni. Illetve ez erős túlzás, mert a helyet szeretem, azt is, hogy -Valter kivételével- az egész család együtt volt, azt is, hogy három nagyon jó barátnőt szereztem. A nyelvvel volt a gond, a kortársaimmal, és, hát, tulajdonképpen azzal, hogy az otthoni barátaim nem voltak itt. De most, hogy jobban belegondolok, nem volt baj. Mert akkor nem így alakultak volna a dolgaim. Nem lenne elképesztően erős a kapcsolatom az itteni lányokkal. De mindegy is.
Félek. félek itt hagyni anyuékat, akiknek még szükségük van az "ő kislányukra". Nem lényeges, hogy pár nap múlva 17 leszek, én voltam/vagyok a legkevésbé problémás hármunk közül, és minden egó nélkül mondhatom, hogy a legsegítőkészebb és a legtürelmesebb is. Nem szeretném, hogy anyuék egyedül legyenek. Együtt, de mégis egyedül valamilyen szinten.
A vizsgák? Ó, ugyan. Valamelyik nap szabályosan bepánikoltam -megjegyzem, okkal-, egy csomószor kényszerítettem magam a lenyugvásra, de mára ez is megváltozott. Pedig csak pár nap telt el. Ma már úgy gondolok az egész vizsgára, hogy mindegy. Valahogy mindig van, olyan még sosem volt, hogy sehogy nem lenne. Tanulok ezerrel, természetesen, és persze, valamilyen szinten, legbelül félek, hogy nem sikerül, hiszen mindenki bízik bennem, abban, hogy meg tudom csinálni, és ha mégsem, akkor azt hiszem, csalódni fognak bennem, talán még zuhanok is a szemükben. És ezt természetesen nem szeretném. De... nem görcsölök rá. Tanulok, olvasok, készülök, de már nem izgulok szinte őrült módon. Édesanyám szerint ezt hívják "vesztesek nyugalmának". Egyetértek ^^ És véletlenül sem azért, mert pesszimista vagyok! Dehogy. Csak tudom, hogy csodára én sem vagyok képes, és Kami sem, meg egyik barátnőm sem, akik azon törik magukat, hogy sikerüljön. Nem tudok mindent ilyen rövid idő alatt megtanulni. Amiket már tudok, azokat olyan rövid idő alatt tanultam meg, hogy keverem a dolgokat. A minap angolul kezdtem el beszélni, miközben a barokkról beszéltem mamának. Csak percek múltán szólt rám, hogy ő ebből egy szót sem ért... Szóval hatalmas káosz van a fejemben, és nem hittem, hogy ezt mondom, de a tudás miatt. Lehetetlen mindent megtanulni ilyen rövid idő alatt. És tisztában vagyok vele, hogy ez 95%-ban az én hibám. Hiszen a nyár első hónapját gyakorlatilag elcsesztem. Kamival voltam, dolgoztunk, eljárkáltunk, de nyilván ez a természetes, hiszen nyár van, önmegtagadó pedig még én sem vagyok. Aztán most, hogy van még másfél hetem a vizsgáig, belehúztam, természetesen. Anyuék is azt mondják, hogy senki nem vár tőlem csodát, a lényeg, hogy görbüljön a jegy.
Persze, azt mondja anyu is, hogy menjek haza, szurkol, és tudja, hogy a vizsga sikerülni fog, mert okos vagyok. Elképesztően jól esik, mikor ilyeneket mond, mert ebben az egy évben nagyon közel kerültünk egymáshoz. De látom rajta, hogy csupán azért mondja, mert az anyukám, és a legjobbat szeretné nekem, viszont ha tehetné, akkor itt tartana. De nem teszi.. :) Wales-be is elenged, ha megnyerem az ösztöndíjat. Igazából szerintem jobban örült volna, ha csak akkor megyek el, hisz' akkor még lenne egy évünk, de ne önző. <3
Így a végére még leírnám, hogy azt hiszem, kicsit túlvállaltam magam... Persze, nem panaszkodom, mindent, amit elvállaltam, imádom csinálni, de azt hiszem, kimerült leszek. Viszont amire szeretném, hogy legyen időm, arra lesz. Megoldom.. valahogy.
Most viszont megyek, alszom, tanulok, élvezem az utolsó napot, amit anyuékkal tölthetek, mielőtt -ha minden jól (vagy rosszul csupán nézőpont kérdése) megy- őszig haza sem dugom az orromat, olvasok, írok, vagyok. ^^
Bye:
Bo×××
0 megjegyzés