Amandával beszélgettünk. Istenről, az egyházról. Az egész abból a kérdéséből indult ki, miszerint "Szeretnék-e templomi esküvőt", amire a válaszom az volt, hogy nem. Ebben már korábban is egész biztos voltam, de persze elvakított, hogy "Hú, bevonulás a sorok között, orgona...". De miután megnéztem a The Fosters című sorozat eddig megjelent évadjait, teljesen megbizonyosodtam a dologban. Az egyik részben ezzel a témával kapcsolatban elhangozz ez a pár mondat:

"Mi nem hiszünk a Mennyben és a Pokolban! Mi a szeretetben hiszünk. Egy felsőbb erőben, ami mindenben és mindenkiben benne lakozik. Ami arra inspirál minket, hogy kedvesek és együttérzőek legyünk mindenkihez. De nem hiszünk egy morcos öregemberben, aki a Pokolba küld minket, ha nem tesszük, amit mond."

Ez komolyan elgondolkodtatott. Rájöttem, hogy soha, de soha nem szeretnék olyasvalaki "színe előtt" összekötni az életem a szerelmemmel, aki fenyegetőzik. Aki azzal rémisztget mindenkit, hogy ha "rosszak" vagyunk, nem mehetünk a Mennybe. Aki ítélkezik. Aki különbséget tesz szerelem és szerelem, szeretet és szeretet között -azzal, hogy a melegházasságot tiltja (de legalábbis nem támogatja), a heteroszexuális házasságot viszont igen-. Egyszer megkérdeztem egy papot, hogy miért van ez így, és azt felelte, hogy azért, mert a homoszexuális kapcsolatok esetében megszakad az evolúció, közösen nem tudnak új generációt produkálni. Akkor viszont nem értem, hogy a papok miért nem házasodhatnak, miért kell cölibátust fogadniuk. Aki azt mondja, ha nem mész templomba minden vasárnap, nem is szereted igazán. És így tovább. De ez a három fő indok. Természetesen valószínű, hogy a "felsőbb erő", a szeretet, amit a sorozatban is megemlítenek, igazából Isten. Akkor viszont az egyház ijesztgeti az embereket, és általuk sem akarok házasodni. Nem hiszem, hogy attól leszek hívő, attól hiszek igazán Istenben, mert minden vasárnap elhurcolom magam a templomba, hogy aztán ott üljek a hidegben másfél órán át (mert  érdekesmód ott nem fűt a szeretet...) és ásítozva küzdjek az álmosság ellen olyan szöveget hallgatva, amit már mindenki ezerszer hallott, ami egyáltalán nem ér el hozzám.

A sorozatbeli szöveget mintha rám írták volna. A Szeretetben hiszek. Nem gondolnám, hogy attól kevésbé szeretem a felsőbb erőt, mert én magamban imádkozom, amikor én jónak látom. Persze nem szó szerint imádkozom. Csak egyszerűen a szeretteimre gondolok, azt kérem, továbbra is higgyenek bennem, mert ha megteszik, minden sikerül.

Az apróbetűs részben megjegyezném még, úgy érzem, nagyon sokan csak pajzsként használják az "Istent".  Ő az, akire mindent rá lehet kenni. Valami nem úgy sikerült, ahogy akartam? Biztos azért van, mert Isten nem akarta, hogy sikerüljön. És könnyebb másra kenni a felelősséget, mint azt mondani, "Ezúttal elbuktam, újra megpróbálom, ezúttal keményebben küzdök."... "Hibázni emberi dolog. Másra kenni még emberibb."

Tehát mindent összegezve: Nem, nem szeretnék templomi esküvőt. Elég nekem egy udvar, szépen feldíszített lampionokkal és hangulatos zenével, ahol jelen vannak a barátok (a szerelmemé és az enyém is), a családok  és a párom, tehát mindenki, aki fontos. A sorok között így is bevonulhatok -bár ahogy magam ismerem, inkább beugrándozok majd :D-, lehet szép ruhám, szólhat hegedű-, vagy orgonaszó. Az egyházi és az "udvari" esküvő között csupán egy különbség van: Az utóbbi esetében nem kell hazudnom, hogy végleges legyen a házasság.