Sziasztok!

Na. Kívánnék boldog karácsonyt, de mivel ez nem regény-blog, és senki nem olvassa, így magamnak nem kívánok :D #logic

Ellenben, mivel idekint vagyok anyuéknál, és Patival már kibeszéltem a dolgot, amúgy meg itt most mással nem tudok beszélni, így kiírom magamból, hogy mi miatt szenvedek sírógörccsel két napja.

Van a UWC. Egy elképesztő hely! 12 iskola világszerte, ösztöndíjjal. Addig, míg idekint voltam, és még egyáltalán nem volt biztos az egész, a fejemet rá mertem volna tenni, hogy jelentkezek. Most viszont, hogy január 8 a határidő, fogalmam sincs. Teljesen elbizonytalanodtam. Hozzám képest az esküvő előtti pánik semmi!

Van pro és kontra is, de annyira össze vagyok zavarodva és annyira ideges vagyok, hogy össze-vissza fogom írni. 

Szóval: Kezdjük azzal, hogy már csak 12 napom van megírni 4 db. 600 szavas esszét, ami normál esetben semmi, egy nap alatt megírom, sőt, ha délben belekezdenék, este 10 előtt tuti végeznék, de figyelembe vége, hogy október eleje óta konkrétan még egy normális levelet sem bírtam megírni angolra, nem hogy a blogjaimat vagy novelláimat folytassam, semmi esélyt nem látok az esszék megírásához... 

Tegyük fel, hogy sikerül megírnom. Megtaláljuk a bizonyítványomat, megkapom a második tanári ajánlást, beírok emlékezetből eredményeket a művészetek fülbe, kitöltöm a kézzel készült lapokat és sikerül időben feladnom postán, mert nem rezeltem be. Jelentkezem. Tegyük fel, hogy átmegyek a rostán, és a háromfordulós (!!!!!) válogató után ott leszek azok között, akik elnyerik az ösztöndíjat. 

Elmegyek, -jobb esetben- két hétig önsajnálatban szenvedek honvágy miatt, minden nap szétbőgöm a fejem ezzel tökéletesen szimpatikus képet kialakítva magamról új társaim körében. Választok tárgyakat, külön foglalkozásokat, megismerem a host family-met, a másodéveseimet. Lassan elhalványul a honvágy. Ott lesz, de nem annyira erősen, elnyomja a szikáról folyóba ugrálás, hasonlók.... És ha valamelyik barátnőmmel vagy családtagommal történik valami?! Nem kell feltétlenül testi balesetre gondolni. Csak valami baja van. Nem érzem magamat annyira központi figurának, nyilván megoldják nélkülem is a gondjaikat, nem erről van szó. De szükségem van rá, hogy mellettük legyek, hogy támogassam őket! Hogy továbbra is megbízzanak bennem és elmondják nekem a problémáikat. De nem fogják. És hibáztatni sem lehet majd őket, hiszen  nem leszek többé az életük része. Ezen kívül az sem biztos, hogy az angolom elég jó oda.... És ha ez még nem elég, van még negatívum és kétely. Le fogok maradni jövőre a saját osztályom, plusz legjobb barátaim szalagavatójáról és ballagásáról, hiszen nem jöhetek haza, amikor szeretnék, valamint az azt követő évben a bátyám szalagavatójáról és ballagásáról is... Arról nem is beszélve, hogy két szünet van. Egy egy hónapos téli és egy két hónapos nyári szünet. Persze, vannak időközben vizsgák után, projekt hetek után vagy pl. Halloween-kor, ottani szalagavató bulikor ilyen egyhetes szünetek, amikor persze haza lehet jönni, csak nyilván az is pénz... És amikor haza is jövök, fel kell osztanom az időmet a családom, aminek tagjai laknak: Nyíregyházán, Jászberényben és Ausztria túlsó végében: Zell am See-ben, valamint a barátaim között, akik laknak: Jászberényben, Piliscsabán és szintén Zell am See-ben.  Szóval mindenkire lenne vagy 1 napom, ha nagyon szorosan vesszük. Ami persze több, mint a semmi, de azért ahhoz képest, hogy a legtöbbjükkel szinte minden nap találkozok, kevés. Nagyon kevés. Ráadásul mivel szeretnék írásbeli nyelvvizsgát, komplex jelnyelvvizsgát tanfolyammal, jogosítványt és szeretnék főiskolára menni, melóznom is kéne legalább a nyáron, ami miatt még kevesebb időm lenne a szeretteimmel foglalkozni. Közben ott vannak a történeteim, a blogok, a kritikák, amik persze eltörpülnek a nagyobb indokok mellett, de mégis ott vannak. 

Imádom az osztályom, alig várom a szalagavatónkat, egy csomó ötletem van, alig várom, hogy együtt végezzünk, hogy drukkoljunk egymásnak érettségikor és tartsuk egymásban a lelket, merthogy szoktuk. A veszekedések az utolsó osztálykirándulás miatt, az osztálytánc miatt, plusz az utolsó évi hajrá. Ezek is fontosak. Ott vannak az énekkarok, illetve úgy néz ki, hogy jövőre már csak a Palotásy és a Palotásy fiatalok. De mindkettőt szeretem, pihentet, ott "relaxálok", amikor az utóbbival próbálunk egy csomót nevetünk, jól érezzük magunkat, a múltkori próbakor is sírásig nevettem a fiúkon a kocsi hátsó ülésén, mikor Tomi hazavitt, mert Viktorral ökörködtek, de közben énekeltek. És ezek olyan apró emlékek, amik megmaradnak pont azért, mert annyira aprók, hogy nem is gondolnánk, mennyit érnek. Tudom, ott szereznék újabbakat, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt fel akarom adni. A Palotásy fiatalok miatt lett nagyobb az önbizalmam. Merek énekelni, akkor is, amikor nem találom el a hangot. Nem baj, nem verseny, csak szórakozás.

És akkor ezek csak a legfontosabbak.

Ellenben ott van a másik oldal. Hogy ez életem legnagyobb lehetősége. Még csak gondolkodnom sem kéne azon, hogy nem próbálom meg. Hatalmas esély, olyan kapukat nyit meg, amilyenekre gondolni sem merek. Viszont ahogy magamat ismerem, akkora balfasz vagyok, hogy mindegyik hatalmas lehetőséget és esélyt, amit akkor kapok, ha elvégzem a UWC-t, hagyom elúszni...

De tegnap felmentem a UWC oldalára, ahol ki vannak rakva az idei elsőévesek blogjai. Mindegyiket újra elolvastam, és mikor az egyik blogon ahhoz a részhez értem, hogy írta a csaj, hogy "Egyébként ma van az osztályom szalagavatója, és csak annyit üzennék nekik, hogy tudom, hogy a legszuperebbek és legügyesebbek lesznek és bárcsak én is ott lehetnék velük..." elsírtam magam. Mert pont ettől félek. És a honvágytól. Mindegyiken megemlítették, ahogyan azt is, hogy ha hezitálunk a jelentkezésnél: NE TEGYÜK, mert olyan élményeket ad, amelyekről álmodni sem lehet, és megéri hátrahagyni mindent.

Csakhogy én nem vagyok ennyire bátor! 

És ötletem sincs, mit csináljak!

Nyilván a jelentkezés nem jelent egyet a nyeréssel is, hiszen nézzünk szembe a tényekkel: 350-en jelentkeznek kb. Magyarországról. Abból max. 7 ember kerül be. Viszont minden egó nélkül attól félek, hogy ha jelentkeznék, bekerülnék. Úgy érzem, nem véletlenül találtam meg ezt...  

MEGŐRÜLÖK!!!!!!! Ha sikerül, azért vagyok idióta -mert itt hagyok mindenkit, az egész életem. És bár már egyszer megtettem, ezt nem lehet a rutinnal könnyebbé tenni-, ha nem sikerül, akkor azért...

Két napja sírógörcs kerülget, és ha nem gondolok rá, ha elterelem a figyelmem, akkor nem tör rám pánikroham sem. És amúgy ez az elterelős dolog jó taktika lenne, ha nem kéne kevesebb, mint 2 hét alatt 4 esszét megírni és még egy csomó dolgot befejezni a pályázattal kapcsolatban... Így viszont 0-24-ben ezen kattog az agyam, mert elképesztően dühít, hogy ilyen tesze-tosza, tehetetlen picsa vagyok!!!

Na. Nagyjából erről lenne szó, emiatt nem aludtam két napja csak úgy kb. 5 órát. Ami, tekintve, hogy szünet van, és hogy rólam van szó, elég sokkoló...